Puskás Ferencék és Östreicher Emil terve az volt, hogy az ’56-os forradalom és szabadságharc leverése után egy menekült-válogatottal járják a világot. Az 1957-ben Ausztriában élő világklasszis futballistáknak, és a zseniális menedzsernek eszébe sem jutott a Real Madridba vagy a Barcelonába igazolni, együtt akartak maradni – mondja Juhász Andor, aki a csapat fiatal kapusa volt. Bár az idős sportember végül itthon alapított családot, és összességében jóra fordult az élete, máig nem tudja megbocsátani a FIFA-nak, hogy eltiltotta a klasszisokat, és ezzel megpecsételte a menekült-válogatott sorsát.
Ismert nevek a hátoldalon / Fotó: Horváth Péter Gyula
Látom, hogy Puskás, Grosics és Kocsis is aláírta ezt a képeslapot. Együtt futballoztak?
A szüleimnek küldtem Klagenfurtból, Ausztriából, akkor éppen ott játszott a magyar menekült-válogatott. Láthatja a dátumot, 1957. május 8., Grosics is aláírta még, nem sokkal később indult haza, amikor kiderült, hogy a FIFA eltiltotta őket. Puskásék maradtak, aztán miután mindenki szétszéledt, mi még vagy két hónapig együtt edzettünk. Puskás, én és Grosics sógora, Bagoly Bertalan. Ő volt a csapatunk gyúrója, szertárosa, mindenese.
A menekült-válogatotté?
Igen.
Az volt a terv, hogy együtt járjuk a világot. Puskásék nem akartak sem a Real Madridban, sem a Barcelonában játszani. Együtt akartak futballozni egy magyar együttesben, amivel kisebb vagyonokat kereshettek, kereshettünk volna.
Ez lett a magyar menekült-válogatott, másik nevén a Puskás, Kocsis & Company. Magyarországon persze ez az egész tabutéma volt, bűn volt Puskásékat akár megemlíteni is. Emlékezetes volt Marosán („Mától kezdve lövünk!” György – kommunista politikus – M. G.) rádiós beszéde, amelyben azt emlegette, hogy Puskás a kapitalizmus szemétdombján fog elrohadni.
Puskás Ferenc az egyik BEK-győzelmet ünnepli / Forrás: Wikipedia.com
Ha szabad átvenni Marosán elvtárs stílusát, Puskás helyett mégis ő került a történelem szemétdombjára. Azt viszont árulja el, hogyan került ön Puskásék mellé a csapatba?
Östreicher Emil (a Honvéd szakosztályvezetője, később a Real Madrid menedzsere – M. G.) szemelt ki. Fiatalon a Magyar Optikai Művekben védtem, a Budapest I. osztályban. Nem sokkal a forradalom előtt, 1956. szeptemberében játszottunk a Honvéddal egy előkészületi meccset, ahol olyat alakítottam, hogy a banketten Österreicher odajött megkérdezni, mikor megyek be katonának. Azaz a Honvédhoz. Most fogok, mondtam, várom a behívót. Húszéves voltam. Örültem, hiszen így meg lehetett volna úszni az egész katonaságot, igaz, hogy a posztomon Grosics mellett Faragó és Garamvölgyi Guszti is megelőzött, de abban a csapatban a negyedik számú kapus sem volt akárki. Aztán közbeszólt a történelem.
Részt vett a forradalomban?
Ott voltam a Sztalin-szobor ledöntésénél, és az országházi sortűznél is. Ott szerencsénk is volt a bátyámmal, mivel olyan helyen állunk, hogy nem történt bajunk. Azért mentünk oda, hogy meghallgassuk Nagy Imre beszédét, helyette belelőttek a tömegbe.
Továbbra is vita, hogy honnan lőttek. Hogyan emlékszik?
A Mezőgazdasági Minisztérium valamelyik ablakáról vagy a tetejéről lőttek.
Mikor hagyta el Magyarországot?
Decemberben, karácsony előtt, huszadika körül mentem ki. Suttogták, hogy a Honvéd kint marad, nem jönnek vissza a nyugat-európai túráról, és mindenképp kimennek Dél-Amerikába.
Hazajönnek-e? Korabeli cikk a Népszavában / Forrás: Arcanum.hu
Hogyan jutott ki?
Volt egy barátom, aki összeismerkedett embercsempészekkel. Nős volt, odaadta a lakását, a bútorait, hogy kimehessenek a feleségével. Szólt nekem, hogy még én is beleférek. Tehetségesnek éreztem magamat, nagy reményekkel indultam el. Az embercsempész értette a dolgát.
Hogyan fogadták a futballisták?
A Mariahilferstrasszén volt a Gool Presszó, mellette a Münchnerhof szálló, a magyar futballisták törzshelye. Oda vitte ki a focistafeleségeket a Schwartz Sanyi. Ő egy ismert, tehetős magyar zsidó kereskedő volt, ha kint voltak a magyar sportolók, akkor az ő üzletében vásárolták meg mindazt, amit a hatalom tudtával hazacsempészhettek. Mindent ő intézett, ő utaztatta a feleségeket, megszervezte a szállást. Szóval lementem, ott volt a hallban Östreicher, odamentem hozzá, Emil bácsi, megjött a behívó. Emlékezett rám, mondta, hogy menjek ki az edzésre, később én lettem a tartalékkapus.
Puskás Ferenc a kislányával 1956 decemberében / Forrás: Wikipedia.com
Mennyire volt népszerű ez a menekült-válogatott?
Azt nem tudja elképzelni!
Puskásék a Honvéddal a tiltás ellenére elmentek a dél-amerikai túrára, és olyan pénzt kerestek ott, hogy eldöntötték, nem akarnak máshogy játszani. Együtt akartak maradni. A Puskás, Kocsis név olyan ismert volt, hogy a világon szerintem egyetlen csapatnak sem fizettek ilyen fellépési pénzeket.
Mondok valamit a pénzről, a Faragóék, a Tichy, meg a Kotász mind vadonatúj Opel Recordokat vásároltak, azzal jöttek haza Magyarországra. Puskásék viszont nem akartak visszajönni, Östreicherrel kitalálták a magyar menekült-válogatottat, azzal járták, jártuk volna a világot.
Csodacsapat Brazíliában / Forrás: Arcanum.hu
És akkor érkeztek Magyarországról a hivatalos követek…
Igen, jöttek az üzengetések, kijöttek Szepesiék, de én fiatal voltam, nem nagyon törődtem ezekkel a dolgokkal.
Szepesi tolmácsolta a hatalom üzenetét?
Inkább kérés volt az, nem üzenet.
Arról olvasni, hogy Puskásékra itthon is eltiltás várt volna, már csak azért sem jött haza.
Ugyan már! Grosicsot eltiltották? (Tavasszal jött haza, éppen féléves eltiltást kapott, s így már az őszi idényben játszhatott, az ’58-as vébére is mehetett, valóban látszatbüntetésnek tűnik – M. G.). Ugyan már!
Azt akarták, hogy hazajöjjenek! Én úgy tudom, hogy még mondták is Grosicsnak, jöjjön haza, és akkor nem lesz eltiltás.
Más kérdés, hogy hivatalosan katonaszökevénynek is számíthattak volna. Mindenki emlékezett Szűcs Sándor kivégzésére. Az ő ügyében éppen Puskás próbált kegyelmet kérni Farkas Mihálynál, de már későn. Ez a félelem azért meghatározható lehetett.
Félelem mindenkiben volt, mindenki félt, de szerintem nem ez döntött.
Térjünk vissza a kiküldött Szepesihez, az aranycsapat tizenkettedik játékosának nevezett riporterhez, akit máig ünnepelnek. Róla sejtették akkor, hogy besúgó volt?
Nem, de pártember volt amúgy is. Én nem tudom, Puskásék mit mondtak, mit nem mondtak el neki, én nem is találkoztam vele. Kis ember voltam én ott. Azt viszont biztos, hogy nem voltak titkok. Túrázni akartunk a csapattal.
Juhász Andor és az egyik utolsó felvétel /Fotó: Horváth Péter Gyula
Nyilván mások is megfigyelték Önöket.
Egy valakiről biztosan tudtuk. A hírszerzés egyik embere minden nap ott volt velünk. Nem futballista volt, állítása szerint csak “csajozott”. De tudtuk, hogy ki ő, és ő is tudta, hogy tudjuk.
Nem éreztették vele?
Dehogy. Egyszer elmenték Puskásék moziba, ő, meg a közvetlen brancs, én nem is voltam ott. Ez a férfi viszont igen. Sorba kellett állni a jegyért, valaki odajött, és befurakodott. Puskás odament, és lett egy kis tolongás.
Tudja, mi jelent meg a Népszabadságban? Az, hogy Puskást megverték egy bécsi moziban. Valamit jelentenie kellett, hát jelentette ezt.
A szöveg az érdekes, Puskás a szovjeteket szídta, de az osztrák kommunisták ezt nem tűrték! Korabeli Népszava/ Forrás: Arcanum.hu
Ismerjük a Puskás ellenes propagandát, meg azt is, hogyan faragnak belőle történelmi hőst, de mondja, hogyan viselkedett a fiatal kapussal?
Közvetlenül, nagyon barátságosan. A harmincadik születésnapját kint ünnepelte, kaptam itthonról egy üveg tokajit, amit a szüleim küldtek, azt adtam neki. Az egyik bécsi magyar vendéglő aznap nem nyitott ki, mert Puskás főzött, és meghívott mindenkit. Senki sem köszöntötte fel, csak én a borral. Megkönnyezte, azt hiszem, akkor kerültem igazán a szívébe. Így fogadott be a társaság.
Mit főzött?
Pacalpörköltet, és ki, amit akart.
Azt mondta, hogy ugyanebben a hónapban történtek a legjelentősebb dolgok.
Igen. Östreicher áprilisban megalapította a Magyar Menekült Sportolók Világszövetségét, ennek elnöke Bánkúty Géza motoros lett, Ábrahám Dezső lett az ügyvezető igazgató. Ezzel együtt sajtótájékoztatót tartott, ahol bejelentette, hogy megakalult a magyar menekült-válogatott, s ha hiszi, ha nem, ezzel voltak aztán tele az osztrák lapok. Emil bácsi elintézte, hogy hetente kétszer a Prater Stadion edzőpályáján edzünk, Kalmár Jenő volt a mesterünk.
Ha ehhez hozzáteszem, hogy jött volna még Czibor, meg Lóránt, akkor talán megérti, mekkora csoda lett volna ez a társaság. Egy évre meg volt szervezve a teljes programunk, Ábrahám Dezső már előre tudta, hogy a repülők, vonatok hogyan csatlakoznak majd egymáshoz.
A nagy csapat / Fotó: Horváth Péter Gyula
Aztán jött az eltiltás. Ma már tudni, hogy a FIFA szovjet nyomásra hozta meg megbocsáthatatlan döntését.
Már útra készen álltunk, vártuk, hogy mi történik. Aztán a Nyugat, a FIFA döntött, eltiltotta a világ legjobb játékosait a semmiért! Azokat, akik semmilyen szerződést nem szegtek meg, hiszen papíron amatőrök voltak! Hiszen ezért is voltak rákényszerítve a csempészésre! Persze Östreicherék megfellebbezték a döntést egy osztrák magyar ügyvéd segítségével, s amíg jogilag nem lépett érvénybe az eltiltás, addig lejátszottunk két meccset Görögországban.
Grosics hazajött, Kocsist is várták / Forrás: Arcanum.hu
Akkor már bekerült a kapuba?
Igen, említettem, hogy Grosics hazament, amikor az eltiltást kihirdették. Neki nem voltak meghívásai a Realtól vagy a Barcelonától, harmincéves volt, az abban az időben mást jelentett a futballban. Végül a kint maradók büntetéséből csak néhány hónapot engedtek el. Játszottunk egy utolsó bemutatómeccset a bécsi Elektrával, ahova ingyen bejöhettek a magyar menekültek. 6-0-ra nyertünk. Aztán mindenki szétszéledt. Pedig ez a csapat hatalmas szenzációt jelentett volna: magyar menekültek, üldözöttek, a világ legjobb focistáival! De így, hogy a menőket eltiltották, a mi sorsunkat is eldöntötték.
Mikor jött haza?
Évekkel később. Az osztrák „Pénzügyőrben” fociztam, előtte csúnyán átvertek egy szerződésnél. Bár volt állásom, volt pénzem, már nem akartam maradni, meghalt Édesapám, hazajöttem Édesanyámhoz. Kevesebbel jöttem, mint ahogyan kimentem. Amikor kimentem tél volt, volt egy télikabátom. Visszafele nadrágban és egy szál ingben jöttem, mert indulás előtt kiraboltak. Össze voltam csomagolva, mindenem a csomagmegőrzőben volt, és arra keltem, nincsen semmim.
Gondolom, az állambiztonság is érdeklődött.
Hónapokig tartott, amíg megkaptam az engedélyt a hazatérésre, Hegyeshalomnál le kellett szállnom, mert jött az „ávós”. Budán háromszor be kellett mennem egy helyre, kifaggattak, de utána senki sem szólt hozzám. A futball nem került ott elő, persze én sem akartam előhozni, főleg nem Puskást, de ők sem kérdezték. Hosszú évekig egy téglagyárban dolgoztam, a Budapest I. osztályban fociztam, aztán amikor megismerkedtem az első feleségemmel, hirtelen minden jobbra fordult. Sajnos három évvel később elhunyt, s bár akkor azt gondoltam, nem házasodok meg újra, később ismét megnősültem. Ekkoriban már régiségekkel foglalkoztam, volt a Citadellán egy ajándékboltunk, rengeteg pénzt kerestem. Végül is itt térhetünk vissza ahhoz az órához, amit a beszélgetésünk elején mutattam a fényképpel együtt.
A 100. meccs emlékére / Fotó: Horváth Péter Gyula
Puskás kapta a századik Real-meccse után.
Igen. Amikor először hazajött, akkor még nem találkoztunk, de a nyolcvanas években felkerestem a kispesti szállodában, ahol megszállt. Megörült, beszélgettünk, mondtam, hogy mivel foglalkozom. Később megállt a taxi az üzletemnél, bejön a Puskás, mutatja az órát, hogy tudnék-e segíteni. Váratlan vendégei jönnek, és nincs elég készpénze. Megvettem, aztán eltettem, és éppen mostanában vettük csak elő. Sok-sok évig el volt téve a fényképpel együtt. Ha hiszi, ha nem, eddig még a családomnak sem meséltem erről a menekült válogatottról, arról, hogy milyen kalandra indultunk volna, ha hagyják.
Fotók (kivéve az archív felvételek): Horváth Péter Gyula
Facebook
Twitter
YouTube
RSS