Egy élet Orbánért
Fotó: Takács József
A '90-es években még csak egy volt az ország jelentős politikusai közül. Habár 1994-ben akár kormányra kerülhetett volna, ha a sajtóban is történt volna rendszerváltás; de ahogy a többpártrendszer bevezetését kivéve minden kulcspozíciót megtartottak a kommunisták a Magyar Tudományos Akadémiától a gazdaságon át a kultúráig, úgy a médiában sem történt semmilyen változás. Így aztán Orbán Viktor sokáig ellenzékben tengette a napjait, mígnem 1998-ban elkövette az ősbűnt: pártjával, a Fidesszel váratlanul legyőzte a posztkommunistákat, Horn Gyula MSZP-jét. Talán ő sem hitte, hogy a baloldal ezután engedelmesen magára zárja a ketrecet, hosszú évtizedekre.
Immár 27 éve annak, hogy Orbán menthetetlenül fogságba ejtette a baloldalt. Az első kormányalakításától kezdve ráuszult a kommunista diktatúrából átmentett média gyűlöletgépezete, ők maguk teremtették meg ezzel a patásördögöt, amely azóta a démonjukká vált. 27 év nagyon hosszú idő. Az már egy fél élet. Az alatt felnőtté érik egy újszülött, elmúlik egy fiatalkor. Ők pedig ezt a hosszú időt maradéktalanul Orbánnak szentelték, ráadásul egyre sérültebben, egyre kilátástalanabbul, és nincs jele változásnak. Furcsa döntés. Ennyi idő alatt mindenféle hasznos dolgot lehet tenni: családot alapítani, gyerekeket lehet felnevelni, sokat lehet olvasni, tanulni, rengeteg hasznos, politikától független munkát el lehet végezni, kézzelfogható dolgokat lehet létrehozni, maradandó dolgokat felépíteni. Csak remélhetjük, hogy ilyenekre is futotta az idejükből és erejükből azoknak, akiknek az élete 1998 óta Orbán és az orbángyűlölet körül forog!
Amikor Orbán Viktor hatalomban van, akkor le kell váltani, amikor ellenzékben, akkor tőle kell rettegni – ez tölti ki a mindennapjaikat. Gyűlölik a miniszterelnök elismertségét, de amint van valaki, akitől a legyőzését remélik, pillanatok alatt próbálják olyan személyi kultusszal felruházni, amilyen Orbán körül évtizedek alatt alakult ki. A Gyurcsányt sokáig körülvevő imádat sem a képességeinek, az eredményeinek, vagy akár a személyének szólt, hanem kizárólag abból az egyetlen mozzanatból táplálkozott, hogy egyszer le tudta győzni választáson Orbánt. Csak ez számított nekik, aztán a személyi kultusz összes többi elemét már hozzáérezték. Magyar Péter köré még gyorsabban és még hebehurgyábban hordják a személyi kultusz építőköveit, miközben az új messiás elbotlik a saját lábában, hibát hibára halmoz.
A félelmeit és a vágyait, a szeretetét és a gyűlöletét is Orbán köré építette fel a magyarországi baloldal, örökre a miniszterelnök fogságába került.
Az új a régi
Hirdethetnek itt mindenféle újellenzéket, de ez csak állománycsere. Az újaknak annyi saját gondolatuk sincs, mint a régieknek, sőt a rövid eszüket ismerve, feltehetően az ugyancsak kognitív hanyatlással küzdő gazdájuk sem vár tőlük saját gondolatokat. Ezt mostanra már nemcsak sejtjük, hiszen teljesen nyilvánvaló, nem is titkolják.
Csakis Orbántól akarnának nagyon-nagyon megszabadulni, egyebet nem várnak sem a világtól, sem önmaguktól.
Ide persze el kellett jutni, és szépen végigkövethető ennek a folyamata. Senki sem fogja tudni megmondani, hogy az MSZP mikor múlt ki, és ami adott időben létezett vagy létezik belőle, az még az MSZP, vagy már csak a szertefoszló sziluettje. Isten nem bottal ver, Kádár Apró Dögeinek a pártja nem tudott hősi halált halni, mint az általuk meggyilkolt Mansfeld Péter vagy Tóth Ilona. Elfelejtve, eseménytelenül, magányosan pusztult el, sőt ami kellemetlenebb, nem is tudjuk, hogy még létezik-e vagy sem, és ami még ennél is kínosabb, hogy ez már nem is érdekel senkit.
Pont úgy járt a kommunista párt, mint azok a valódi ellenzékiek, akiket ellehetetlenített, tönkretett, alkoholizmusba, öngyilkosságba, élve elsorvadásba taszított. Elégtételnek nagyon kevés, de ne tagadjuk, hogy jólesik ezt így végiggondolni!
Az MSZP elsorvadásával a DK maradt az utolsó bástya, amelynél összegyűlhettek mindazok a gazemberek, akik még köszöntek „Jó napot, elvtárs!”–sal, és loptak el teljes állami cégeket a '90-es években. Ez viszont már csak az ókommunisták utolsó rúgása volt, hiszen megérkeztek az országba az új nemzedék tagjai, akiket Langley már nem Moszkvától vett át, hanem maga küldött.
Elfogy a józan ész, aztán lassan a remény is
A Momentum legalább még próbált úgy tenni, mintha lennének saját gondolatai – mondjuk, a komikusan buta Fekete–Győr András nem biztos, hogy jó választás volt ennek a színjátéknak az élére, azóta meg már könyörtelen kétismeretlenes egyenlet lenne, ha az SZDSZ utolsó ügyvivőjét kéne megkérdeznünk, hogy ki most a Momentum elnöke. Márki-Zay Péternél így aztán már nem is fáradoztak azon, hogy a hatalomvágyon kívül bármilyen ún. baloldali értéket felvonultassanak, hanem egyszerűen csak állítólagos kiábrándult fideszesként kínálgatták a publikumnak ezt a monomániás oklahomai prédikátort. Irgalmatlan nagy bajban lehet Magyarországgal a Langley-i toborzóiroda; habár Hillaryt és Kamalát, a legutóbbi csúcsjelölteket elnézve, otthon sem állnak sokkal jobban.
Mostanra pedig már kiábrándulnia sem kell a korábbi fideszesnek, simán elég a sértettsége, ha nem hagyták eleget lopni, és okosabb volt nála a fideszes felesége, amit nem bírt elviselni az egója.
Az ellenzéki közönség sem igényli már a porhintést, teljesen nyíltan felvállalta ott mindenki, Bütyöktől a karkötőt átadó hétéves kislány (figyelem, ez ám nem politikai pedofília!!!) takarásban maradt szüleiig, hogy semmi egyebet nem akarnak a közélettől, mint Orbán Viktor bukását. Minden más teljesen mindegy nekik. Képesek lennének felgyújtani a városukat a saját házukkal együtt, hogy megbukjon a polgármester. A sok-sok vereség, az Orbánra rátekeredett lelkiviláguk hosszas lelki nyomorúsága kitermelte a szellemi nyomorúságot: az ellenzéki nyilvánosság tekintélyes hányada életképtelenre hibbant 2010 óta.
És Orbán? Ő meg egy kiadósat, jókedvűt és roppant eredményeset tárgyalt az amerikai elnökkel. A baloldaliak megkapták az újabb dózist a függőségükhöz, az elkövetkező időszakuk is kizárólag Orbán Viktorról fog szólni. Nekik már nincs kiút.
