Rákay Philip: Bauer Tamásnak – nem az apja bűnei, hanem saját tettei okán – örökre távoznia kellene a közéletből!

Napok óta forog a gyomrom. Bauer Tamás az oka. És az az ócska mód, ahogy az emberiesség elleni bűnök egész sorát elkövető, gyilkos, kommunista apját mosdatja…

Mit kell tudnunk apáról és fiáról? Bauer Tamás ma a DK képviselője, aki egy-két hete még azzal került a hírekbe, hogy ő maga is felháborodottan bírálta a hatpárti, DK-uralta ellenzéki összeborulást.

Bauer a rendszerváltoztatás idején az SZDSZ egyik alapítója, prominense volt. Azé a párté, amely talán a legmélyebb árkokat ásta a magyar közéletben az elmúlt 30 esztendőben. Azé a párté, amely zászlóvivője volt a szélsőliberális, nemzetellenes politikának, s amelynek magyarellenes ámokfutása elévülhetetlen politikai bűncselekmény. Sovány vigasz, hogy az SZDSZ végül a történelem pöcegödrében végezte, ahová tulajdonképpen mindig is való volt. Baurrel, Petővel, Kunczéval, Demszkyvel és a többivel.

Bauer Tamás a napokban, apja – Bauer Miklós – századik születésnapján emlékezett. A gyilkosra. De nem ám csöndben, otthona magányában nosztalgiázott, esetleg apuka naftalinszagú, kissé molyrágta ávós egyenruháját próbálgatva, miközben az apja, Rákosi elvtárshoz írott – lojalitását és kommunista mivoltát a végletekig bizonygató – „szerelmes levelein” könnyezett, nem.

Bauer a Facebook-oldalán mosdatta az apját, aki a huszadik század egyik legundorítóbb diktatúrájának fontos elvtársa volt: az Államvédelmi Hatóság hírhedt ezredese. Anyuka – Schönborg Judit – csak a századosi rangig vitte ugyanennél a hóhér műintézménynél. Hiába, finom polgári család…

Bauer Tamás hosszú megemlékezésében, szánalmas módon mentegeti apját, művelt humanistának beállítva őt, aki valamilyen fatális véletlen folytán, kvázi áldozatként került a rendszerbe, s olyan mondatokkal védi a védhetetlent, mint például: „Huszadik századi sors volt az ő sorsa is.”

Na persze. Miközben Bauer Miklós az egyik legkegyetlenebb, legaljasabb ávh-s vallatótiszt volt, a „körmös Bauer”, ahogy már életében nevezték azok, akik személyesen tapasztalhatták meg embertelen vallatási módszereit, és voltak olyan „szerencsések”, hogy egyáltalán túlélték a földi poklot, az Andrássy út 60-at, ahol a körömletépés mellett, válogatott módszerekkel kínozták a politikai elítélteket, a Bauerhez hasonló pribékek. Kifinomult módszereikről számos megrázó visszaemlékezés olvasható.

Álljon itt most kettő:

„Az egyikük egy tiszt feleségét levetkőztette, hasára ugrott e kiáltással: ‘Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!’ Mikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta.” (Kálmán Peregrin)

„A tízezrével elfogott hazafiak húsz körme alá tíz-tíz gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. (…) Nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött.” (Málnási Ödön)

De Bauer papa, a kerek száz esztendeje született, híres humanista – legalábbis fiacskája szerint – oly ártatlan volt, mint a ma született bárányka, akinek ezredesként bizonyára fogalma sem lehetett arról, mi folyik az ő kis munkahelyén, a kommunista terror szimbolikus épületében…

Halkan emlékeztetném, a roppant européer dk-s politikust arra, hogyan jelentett gyilkos gazember apukája a főnökeinek 1950-ben, Ries István – korábbi szocdem igazságügyi miniszter – vallatásáról, amelyet dokumentáltan ő vezetett:

„Az őrizetes beismerő vallomása előtt sírása, piszkossága és bevizelése általi megalázottságát leszidással, leköpéssel és pofonokkal igyekeztem fokozni. (…) A verést Ries meglepően jól bírta, nem tört meg, magatartása legfeljebb annyiban változott, hogy az eddigieknél is alázatosabb lett, de ravaszkodása, mellébeszélése továbbra is megmaradt. További veréssel szemben nem mutat különösebb félelmet.”

S mivel a verésre nem tört meg – ismerve a napi szinten alkalmazott, kíméletlen módszereiket – nyilván más eszközök kerültek elő. Egy biztos: Ries István nem került ki élve az ÁVH kezei közül. Ahogy sok más ártatlan mártír sem, akiknek soha nem volt lehetőségük arra, hogy elmondják a kegyetlen igazságot – mások mellett Bauer Miklós – szadista ténykedéseiről. Az ÁVH, vagy korábban az ÁVO szerencsétlen áldozatairól sokszor a saját közvetlen családjuk sem tudott semmit, egyszerűen eltűntették őket az élők sorából, még a végtisztességet is megtagadva tőlük.

A megözvegyült asszonyoktól, férjektől, az árván maradt gyerekektől soha, senki sem kért bocsánatot, nem kaptak sem erkölcsi, sem anyagi kárpótlást. Maradt számukra a fájdalmas emlék, az elviselhetetlen, maradandó fájdalom. Apja mocskos életútjának tudatos átszabásával, bűneinek relativizálásával, éppen az áldozatok emlékét tiporja páros lábbal az érzéketlen Bauer Tamás. Majd megrugdossa és verbálisan még le is vizeli őket. Apja meg büszkén csettint, a pokoli fekália-wellnessben rotyogva.

„Százéves lenne” – könnyezik Bauer. Remélem, odáig azért nem jutunk el, hogy valahol a városban egyszer csak feltűnik majd egy decens kis márványtábla, amely a hírhedt ávh-s humanista, értelmiségi Bauer Miklósnak állít emléket, mert az ilyenektől még ez is kitelik…

Azt gondolom, eljött a pillanat: Bauer Tamásnak – nem az apja bűnei, hanem saját tettei okán – örökre távoznia kellene a közéletből! De azonnal!