Repülés Budapest felett – Az égből ugráltak a Batthyány téren

Azzal a nyugalommal nézhettük a Batthyány téren az óriás-toronyugrást vasárnap délután, hogy magyar versenyzőért nem kell szorítanunk – ez a lelki pihenő talán nem is ártott a szombat esti vízilabda-döntő és a vasárnap reggeli váltóizgalmak után. A helyszín ugyanakkor bevallottan a szemnek készült, a szervezők egyértelműen nem akarták annyival letudni, hogy „valahol essünk túl rajta”, hanem olyan helyre ágyazták be az óriástornyot, ahol egyszerűen nem lehetett rossz, de mégcsak kevésbé előnyös szögből sem kamerázni. A vasárnapi férfi döntőt mi is megnéztük, ez a pazar látványon túl jófej, de kicsit őrült sportolókat találtunk.

Az óriás-toronyugrás eredete a sziklaugrásban gyökeredzik, az ezt űzők pedig gyakran akrobata- vagy tornászmúlttal rendelkeznek. A legenda szerint 1770 körül az óceániai Maui királya, II. Kahekili tette úgy próbára a harcosai hűségét, hogy követniük kellett őt, amikor leugrott egy 20 méter magas szikláról a tengerbe. Később, Kamehameha király idején már az ugrás kivitelezését is nézték, és cél volt, hogy minél kisebb csobbanással érkezzenek a vízbe a harcosok. A 20. században aztán ez az extrém sport is egyre szervezettebb keretek közé került, mígnem a vizes világbajnokság programjába is felvették.

Felnézni is ijesztő a toronyra, nem hogy leugrani róla (fotó: MTI / Mohai Balázs)

Amikor a világbajnokság előtt a PestiSrácok.hu stábja bejárta a Duna Arénát, óvatosan lenéztünk a 10 méteres toronyból, és ebből a tapasztalatból teljes bizonyossággal leszűrtük, hogy a 27 métert nem is akarjuk megnézni fentről. A verseny után kiderült, hogy a dobogósok ugyanúgy emberből vannak, hiszen őket sem hagyja hidegen a magasság, és bizony ez a dolog részben a félelemről szól számukra. És még inkább annak leküzdéséről. Mindemellett olyan családias légkör lengi körül az ellenfeleket, hogy ebből is érződik: ez egy szerethető, de némileg különc világ. A budapesti helyszínt azért ők is megcsodálták, és több nyilatkozat alapján alig várták, hogy ilyen díszletek között zuhanhassanak.

A késõbbi harmadik helyezett olasz Alessandro De Rose ugrása (fotó: MTI / Szigetváry Zsolt)

A világbajnokságok programjában 2013, Barcelona óta szerepel ez a versenyszám, a nők 20 méter magasról ugranak, a férfiak pedig 27 méterről. Utóbbiak között a legnagyobb név a brit Gary Hunt – Barcelona ezüstérmese és Kazany világbajnoka – aki a mostani vébén is élen állt az utolsó sorozatig. Akkor viszont túllendült a beérkezéskor, és a hátával jókorát csobbant, így elég alacsony pontszámot könyvelhetett el. Ezzel az addig második amerikai Steve Lo Bue ölébe hullott a győzelem, az utolsó körben kiválóan ugró, cseh Michal Navrátil a második helyre jött föl, az olasz Alessandro De Rose pedig a dobogó harmadik fokára ért oda. Utóbbi a dobogón el is érzékenyült. Hunt végül az ötödik lett.

fotó: MTI / Mohai Balázs

Az éremátadó után tartott sajtótájékoztatón aztán betekintést nyerhettünk az óriás-toronyugrók belső világába, hiszen meséltek kicsit az ugrás lélektanáról is. A dobogósok elmondták, hogy minden alkalommal bennük van a félsz a magasságtól, viszont egyúttal magabiztosságot ad a „meg tudom csinálni” érzés. Ez különösen annál az újságírói kérdésnél került elő, amely a nehéz, de kiélezett, illetve a könnyebb, de magabiztosabban végrehajtható ugrás közti választást firtatta. Az aranyérmes Lo Bue szerint az az egésznek a lényege, hogy egyre jobb ugrásokat legyen képes végrehajtani az ember, így bele kell állni a nehezebb feladatokba is.

Az ugrók elmesélték, hogy mivel sokat járnak együtt versenyezni, kiválóan ismerik egymást, jó barátok, és ez az egész közösség olyan, mint a második családjuk. Épp ezért verseny ide vagy oda, sosem szorítanak azért, hogy rontson a vetélytársuk, hiszen abból akár sérülés is lehet ilyen magasságból.

A késõbbi második helyezett Adriana Jiménez a látszat ellenére nem a parlament tornyán pörög (fotó: MTI / Szigetváry Zsolt)

Az érmesek szót ejtettek a budapesti helyszínről is, egyaránt megdicsérve a szervezést és a látványt. Kiemelték az elsősegély-stáb közelségét, valamint a medencét, amelyet különösen szerettek. A Batthyány téren, a Dunában felállított ideiglenes medencében tiszta víz és beállított hőmérséklet várja a csobbanót, ami „sokkal jobb, mint egy folyóba ugrani”.