Március 15. nemzeti ünnepünk. A dátum hallatán a tisztelet és büszkeség, valamint a keserűség érzésének antagonisztikus ellentéte dúl bennünk. Tisztelet és büszkeség, amikor arra gondolunk, hogy 174 éve néhány fiatal a hazaszeretettől fűtve úgy döntött, fellázad és kardra cseréli a láncot, majd három héttel rá nemzeti érzelmű nagyjaink megalakították az első független, felelős magyar kormányt. Ezzel szemben – itt jön be a keserűség érzése –, ha azokon múlott volna, akik ma hatalomra kívánnak kerülni a baloldalon, még mindig Habsburg – vagy épp szovjet – elnyomás alatt élnénk. Hála Istennek, a népünk szabadságpárti, és ha maradunk a tizenkét éve elfoglalt utunkon, a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez.
Az 1848/49-es szabadságharc hősei mindent kockára tettek egy dologért: a hazáért. A hazáért, amely akkor már háromszáz éve állt megszállás alatt. A magyar földért, amely nem volt fontos a Nyugatnak, amikor jöttek a törökök, és nem számított senkinek, amikor a Habsburg sas karmainak szorításából próbáltunk kiszabadulni. Európa nem látott bennünk fantáziát, nemzeti hőseink viszont annál inkább.
Petőfi meglátta a szépet az Alföldben és a Tiszában, Széchenyi a lehetőséget a Lánchídban, Kossuth pedig a szabadságvágyat a nép szívében. A forradalmat 1849-ben vérbe fojtották, szabadságharcosaink erőfeszítései azonban nem voltak hiábavalóak. Tizennyolc év múlva megkezdődött a dualizmus virágzó fél évszázada, aminek a Nagy Háború vetett véget, majd 133 napra a magyarság megtapasztalhatta a kommunista népszeretetet Kun Béla, Szamuely Tibor és Cserny József öklén keresztül. Ezt felvirágzás követte, majd beköszöntött a II. világháború, annak minden, erkölcsi megrendüléshez vezető tragédiájával. Negyvenöt sötét év várt Magyarországra, ahol a hazaszerető állampolgárokat 1956-ban Hruscsov és Rákosi emberei még el tudták nyomni, 1989-ben viszont végképp megüzentük az elnyomóknak: „Ruszkik haza!”. Húsz év demokrácia következett, amit a 2006-os rendőrterror feketített be – meg persze az államcsőd közeli állapot, a mérhetetlen korrupció és morális züllöttség – és így érkezünk el jelen korunkba.
Az elmúlt tizenkét év gazdasági megerősödést majd felvirágzást hozott, a munkanélküliek száma jelentősen csökkent, fordított arányban a fizetésekkel és a külföldi befektetésekkel, amiket a magyarság szorgalmán és tehetségén kívül a tudatos gazdaság-, valamint pragmatikus külpolitikánknak köszönhetünk. Erősödött a nemzettudat, határon túli honfitársaink immár deklaráltan is a magyarság részei, országunk rendjét pedig a nemzet együttműködésére alapítjuk. Megbirkóztunk természeti katasztrófákkal, Európa országainak többségével szemben jól kezeltük a migrációs válságot, és folyamatosan harcolunk – eredményesen – a koronavírussal. Azt mondhatnánk, hogy a magyar határon belül minden rendben van. Támadás azonban nem csak külföldről érkezhet. A nemzet oly nehezen megteremtett egységét talán belülről a legnehezebb bomlasztani. Itt vannak ugyanis ők: a Gyurcsány Ferenc vezette baloldal, kirakatban a hódmezővásárhelyi bábkapitánnyal, beépített ügynökökkel és régi hazaáruló kommunistákkal. Nem egészen három hét még, és a nemzeti oldalnak velük kell összecsapnia. Ők törnének hatalomra. Ezek az emberek, akik többször kijelentették, hogy jogellenesen alkotmányoznának, nemzeti alapokmányunkat, az Alaptörvényt kukába dobva felégetnék a jogállamiságon és demokrácián alapuló jogrendünket és az alkotmányos kontinuitásunkat.
Hazafias költőnk azt írta: „Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!” Úgy dicsérte ő a magyar tájat, ahogy nagyon kevesen. Most, azon a földön élőket, amelyet Petőfi Sándor is taposott, Márki-Zay Péter egyszerűen ostobának és tudatlan vidékieknek hívja. Gróf Széchenyi István Clark Ádámmal hidat építtetett, Karácsony Gergely pedig hagyja azt elrohadni, majd az utolsó pillanatban évekre elzárja a nyilvánosságtól. Kossuth a nemzet szabadságát hirdette, Gyurcsány pedig 2005-ben úgy vélekedett, hogy „Magyarország hálával tartozik, amiért a Szovjetunió felszabadította…”. Hazánkat ma nemzeti kormány irányítja, de – lévén, hogy demokrácia van – ezt a nép egy egyszerű X-szel megváltoztathatja. És akkor „ők jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek.” Milyen politikusok ők? ’48-as hőseink szabadságharcosok voltak, míg ezek legfeljebb LMBTQ-harcosok! ŐK lennének azok, akik a Bach-korszak alatt elveszik a szabadságharc mellett álló nemesek földjeit, és akik Batthyány Lajosra emelnék a fegyvert. A különbség – sok más mellett –, hogy Batthyány, ahogy Teleki László emlékezett róla „egy nagy és szép ügy hősi vértanúja, aki lelkét visszaadta Istennek, de emléke örökké élni fog szíveinkben, emléke élni fog az utolsó magyar legutolsó lélegzetvételéig.” Ezzel szemben, a nemzetellenes baloldal zömére, amennyiben nem jutnak hatalomra, senki nem fog emlékezni. Legfeljebb Gyurcsányra és azon embereire, akik a szemük világát és a reményt vették el honfitársaiktól.
1848-ban elődeink megesküdtek: „rabok tovább nem leszünk!” Legyünk hát hűek azokhoz, akik az életüket adták értünk! Akik mindenüket feláldozták a szuverenitásunkért, a szabadság eszményéért és a hazáért. Ne támogassunk olyat, aki ahelyett, hogy maga hozna áldozatot a hazáért, másokat küldene halálba a saját – vélt – politikai hasznáért.
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
Mi nem szeretnénk, hogy bárki meghaljon, épp ellenkezőleg, az a jól felfogott érdekünk és keresztényi kívánalmunk, hogy egyetlen élet se vesszen kárba. Márki-Zay Péter azonban nemcsak fegyvereket, de katonákat is küldene Ukrajnába, ezzel életveszélybe sodorva nemzettársainkat, valamint belerángatva a hazánkat egy értelmetlen háborúba. Aki a lakosság zömét leostobázza, eltörölne számos, az állampolgárok életét könnyítő intézkedést, majd háborúra buzdít. És aki mindezek után még arra sem képes, hogy visszalépjen a miniszterelnök-jelöltségtől, de még csak bocsánatot sem kér, az – élve a véleménynyilvánítás politikusokkal szemben megengedett szélesebb körű gyakorlásának jogával – sehonnai bitang ember.
Magyarországnak bátor hazafiakra van szüksége, hogy tovább tudjon menni azon az úton, amire tizenkét éve rálépett, és amit a Jóisten kijelölt számára: a fejlődés és az előremutató nemzetépítés útján. Ezt, mint hazánk megerősödésének és magyar országnak való megmaradásának zálogát kell szem előtt tartanunk április 3-án, valamint most és mindörökké, a gyermekeink nevelése, a munkánk végzése és minden apró, hétköznapi cselekedetünk során.
Isten áldja Magyarországot és az 1848-as hőseink emlékét!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS