Semmi sem lehet rossz, amitől rinyál a baloldal, nagyságos asszonyom!
Meggyőződésem, hogy amennyiben az embernek bármi, komolyabb fenntartása is akad Magyarországgal szemben – értsd: problematikus ügyintézés, turisztikai nehézségek, úgyszólván a mindennapi működés egy adott közösségben, és a többi, és a többi –, úgy kezdjen el minél gyakrabban forgolódni Nyugat-Európában.
És persze, jól van, jöhet, ilyenkor érkezik a sár, hogy lám, a kormánypárti propagandista jobban osztja a nyugati problémákat, mint a Pravda egykori tollforgatója (sic!) – meccsoda (sic!) gejl, mórikáló, modoros szó, de hátha akadnak itt olyanok, akik olvasták a '80-as években a Népszabadságot – a feslett imperialisták nyomorát, de most mit tegyek? Csak azért ne beszéljek róla, mert ajjaj, mit szólnak hozzá, hogy fest ez ebből a szemszögből? Hát ha egyszer szar a helyzet a mindennapok szintjén Nyugat-Európában, akkor szar. Ezt korábban elmondtam nápolyi szemszögből, és ugyan eggyel jobb a helyzet Portugáliában, de újfent felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mit csináltak azzal a töméntelen pénzzel, amit már évtizedekkel korábban elkezdtek kapni, mint Magyarország? Hova lett az a felzárkóztatási tőke? Mire voltak képesek, ha Magyarország 2004-től pörögve mára lehagyta a portugálokat az életszínvonalban? Tényleg a magyar gazdaságpolitikával volt itt probléma az elmúlt évtizedekben? És nekünk kéne magunkat rosszul érezni, amiért a lisszaboni reptér a Liszt Ferenc mellett úgy néz ki, mint egy C-kategóriás modell Bella Hadid közelében?
Jó, ez itt most teljesen mellékes, de a reptéri váró földjén ülve és írva szükségét éreztem, hogy ezeket még egyszer letisztázzuk.
Hanem volt itt egy másik kérdés is, amely alapvetően meghatározta a magyar közéletet az elmúlt napokban. Azok a bizonyos vármegyék és ispánok. Történelmi múlt vs. fényes jövőkép. De miért versus? Nem értem, pedig jobbosoktól is olvastam, hogy ezzel most nem kéne törődni, nem aktuális, meg különben is, mit szólnak hozzá majd a baloldalon? És persze a kedvencem, amit, te jó ég, hányszor láttam különféle nyilvános felületeken a választási kampány hónapjai során: ez vagy éppen az, de amaz vagy emez már egészen bizonyosan azt eredményezi, hogy a baloldali nyeri a választásokat! Miért kell ebbe beleállni? Nem érzik, milyen veszélyes? Olyat ugyan nem láttam, hogy az ilyeneket projektálók bármelyike is azt mondta volna a döbbenetes erejű győzelem után, hogy hoppá, butaságokat beszéltem, de végül mindegy is. Én nem gondolom, hogy ab ovo balos lenne az, aki nem tud mit kezdeni a kérdéssel, és azt sem, hogy egyfajta áljobboldali vagy európai értelemben vett konzervatív az, aki értetlenkedik, ódzkodik, remeg, ellenez. Sőt, bizonyos aspektusokból a Lázár-féle érvelést is tudom mire vélni – de erről később.
Alapvetően mégis úgy vélem, hogy nincs olyan komcsi szenny, amit ne volna időszerű és szükséges kigyomlálni. Persze, jó lett volna ezeken a '90-es évek első felében túlesni, de 2022-ben sem késő. És attól még, hogy sokaknak idegenek azok a kifejezések, hogy ispán meg vármegye, a helyzet mégiscsak az, hogy a komcsi, a múltat végképp eltörölni mentalitás volt az, ami miatt ezek a szavak antagonisztikusan hathatnak. Nyilván ez volt a cél. Ettől még többszáz éves magyar történelem, magyar államiság, magyar szellem. Kit érdekel, hogy pár évtizedig nem használták, nem használhatták? Irreleváns. Azt meg tényleg csak érdekes színesként jegyzem meg, hogy Horvátországban szintén dukál az ispán. Máshol is. A barna eső mégsem esik. Amennyiben ezekkel nem tudunk mit kezdeni, úgy ezt a konzervativizmus nevű izét is nyugodtan elhagyhatjuk. Mert a szocializmus évei alatt megnyomorított országoknak bizony olyan sanyarú a helyzete, hogy korábbi alapvetéseket kell újra a köztudatba emelni. Mert ocsmány, hazaáruló szemetek, akikről például közteret nevezne el a baloldal, amelyik prüszköl, bármilyen magyar történelmi témáról van szó – örvendetesen leleplezve magát újra és újra –, ezt tették a hazánkkal.
Szóval, kedves olvasók, még sokkal több 1945 előtti intézményt, jelzőt és elnevezést kéne visszahozni. Ha rajtam múlna, sokkal, sokkal többet. Nem kell ettől félni.
Félni attól kell esetleg, hogy mellettem most felordított egy helyi társaság, én pedig ettől leejtettem az iPademet és azt hittem egy fájó pillanatig, hogy eltörött.
Ugyanakkor itt van Lázár János és még feltehetőleg nem is olyan kevés jobbos, akinek ez nem tetszik. Akik fel tudnak sorakoztatni érveket azon túl is, hogy ez nem tetszik a baloldalnak és jaj. Akik úgy vélekednek, hogy a magyar társadalomban igen sokan vannak, akik felmenői nem olyan szerencsésen éltek 1945 előtt és bennük más a konnotációja eme szavaknak. (Megjegyzem, e tekintetben a történelem nem szubjektív műfaj és bármilyen is a kicsengés, attól az még az évezredes magyar államiság alapjait képezi.) Nem akarok úgy tenni, mintha ezt nem lehetne figyelembe venni, éppen ezért örülök is annak, hogy Lázár Jánosnak mindez nem tetszik. Eleve mutatja, hogy a jobboldal bizony nem falanszter, sok vélemény létezik, széles úton járunk. Tartja magát évtizeddel ezelőtti szavaihoz, ez sem akármi. És még a csibészséghez is megy. Miért is kéne mindenben egyetértenie azoknak, akik amúgy az élet nagy kérdéseiről ugyanúgy vélekednek? Ezt sem képes felfogni a baloldal. Egyetértek azzal, hogy lehet nem egyetérteni. Mi gond volna ezzel?
Harmadszorra, a foglalkozás már akkor elérte célját, amikor a baloldal pontosan ugyanúgy reagált és reagál, ahogy azt egy Reddit-karikatúrában tették volna. Már ezekért a kínkönnyekért, ökölbe szorult fejekért, sírás-rívásért megéri az egész sztori. Nagyjából ennyi. Pusztuljon minden, ami komcsi hagyomány, öleljünk keblünkre mindent, ami magyar történelmiség és röhögjünk a balosokon.
Kitörő örömmel nagyságos asszonyoznék is!
