Sosem veti le végleg vörös rongyait a tetemre hívott Budapest?
Már megint csődről kell beszélni, már megint a végső széthullás mezsgyéjén egyensúlyoz Budapest. A város, amely a magyar nemzet fővárosa, az egykor büszke, még ma is gyönyörű, de belsejében egyre inkább rothadó metropolisz, amelyet egyszerre imád és egyszerre gyűlöl oly sok ember. Mára silány politikai védőbástya már a baloldal kezében, ahonnan egyszerre lőnek vicsorgó arccal az ellenfélre, miközben kinyújtott tenyérrel várják az alamizsnát a túlélés érdekében. Dolgozni? Azt minek. Elég, ha áldozatpózban fetrengve mindent a kormányra fognak, mit számít nekik, hogy romlik és bomlik a főváros, egyre élhetetlenebb, és tele van olyan alakokkal, akikre a cirkuszt és kenyeret mondást kitalálták közel 2000 éve. A csőd pedig újra itt, a kéz feltéve, a hibás a másik oldalon. Meddig mehet ez még így?
Nagyon sokan szokták mostanában mondani, hogy nem érdekli őket Budapest, nem foglalkoznak a fővárossal, elvannak ők anélkül is, Budapest megérdemli a sorsát, hiszen lakosainak többsége képes a sok rombolás után ismét arra a baloldali brigádra szavazni, akik csak jót röhögnek a megvezetett választókon, látszatpolitizálást folytatnak és minden adandó problémánál a kormányra hárítják a felelősséget, pénzhiányra és kivéreztetésre hivatkoznak, majd minden megy ugyanúgy, ahogy eddig. Mondhatják sokan joggal, hogy a budapestiek nem tanulnak a sok pofonból, sőt rúgásból sem, inkább belemerülnek a mocsárba, és protesztszavazatokkal jól kiszúrnak magukkal. A képlet azonban jóval bonyolultabb, hiszen mindenkinek érdemes figyelni a szavára, ám azt sem szabad elfelejteni, hogy 2010 és 2019 között kétszer is Tarlós Istvánra szavazott a többség, 2019-ben kevésen múlt a harmadik etap, 2024-ben pedig szó szerint egy hajszállal győzött Karácsony Gergely. Ezt sem szabad elfelejteni a jövőbe tekintve.
A felelősség pedig ennél jóval többről szól, nemcsak az ország választópolgárai, a Kárpát-medence magyarjai szempontjából, hanem egy felelős kormány szemszögéből is. A nemzetnek mindig kell központ és bárki bármit szeretne, Budapestet nem lehet félretolni, ez a város hibáival, makacsságával együtt a magyarok fővárosa. A szégyent le kell mosni, újra és újra, ahogy történt ez az elmúlt évszázadok során nem egyszer, tanulni kell belőle a rendteremtőknek is, és idézzük fel bátran az 1919 novemberében Budapestre bevonuló Horthy Miklós beszédének egy részletét:
Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, sárba tiporta a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözködött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait, azonkívül elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban olvadt le szívünkről a jég, és mi készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, ha szívéből, lelkéből szereti.
Valami sosem változik, a vörös rongyok pedig ismét ott lógnak, a javak prédálása évek óta zajlik, a fejekben nincs rend, a káosz egyre nagyobb, és Karácsony Gergelyék a csőd mellett igyekeznek a város arculatát is egyre inkább megváltoztatni. Idegenek, más kontinensről érkező emberek lepik el az utcákat, borzasztó alakok lógnak fürtökben a nekünk kedves korábbi tereken, csak úgy terjed a fertő, a nihil. Az aluljárók ismét tele vannak hajléktalanokkal, sorsukra hagyva, ám alaposan megzavarva a városlakókat. A drogosokkal sem törődnek, a leszokás helyett a biztonságos szerhasználatot támogatják a baloldali városvezetők, miközben méhlegelők, párakapuk, graffitifalak és darázsgarázsok vannak a produktív oldalon. Építkezés, tervezés, stratégia? Nulla. És mégis, ahogy Horthy Miklós mondta, mindig készek vagyunk megbocsátani, csak végre kapjanak észbe a saját piszkukban tapicskoló emberek és vessék le a vörös rongyokat a szemellenzőikkel együtt. De végleg!
Az ötlettelenség és a nihil fővárosa lett Budapest, mely most még a csőddel is szembesül, közben zavart tömegek költöznek ki a városból, ám jó részük nem visz magával mást az agglomerációba, csak gyűlöletet, egy tönkrevágott és élhetetlen nagyváros gőgjét, amelyet békés kisvárosi embereken akarnak levezetni, megmutatni akarván a generációkon keresztül ott élőknek, hogy hogyan kell élni a saját életterükben. Olyan ez, mint amikor elromlik a pénztárgép és csak érthetetlen jeleket ont magából, ott a papír, rajta a festék, még sincs értelme az egésznek. Ilyen Budapest is, amely már nem teremt értéket, mérgezi az egész országot, régi bája elveszőben van, a gyönyörű épületek még ugyan lehelik ki magukból az egyedülálló hangulatot, de a körítés tönkreteszi az összképet.
Hiányzik a rend, hiányzik a gondos gazda keze, amely nem csak kötelességből vet oda néhány falatot a rábízott jószágnak, amikor az már majdnem éhen hal. Karácsony Gergelyék azonban nem hogy nem jó gazdák, ők maguk az útonállók és rablók, akik ellen kerítést kell emelni. Ők azok, akik elkótyavetyélik a javakat, közben jókat röhögnek, kiszolgáltatják a lakosokat a vakszerencsének, de hizlalják magukat rajtuk, amíg csak az utolsó vércseppet ki nem szipolyozták belőlük. De itt még nem állnak meg, Janus-arccal simogatják saját áldozataikat, és a fülükbe súgják, mérget csepegtetve, hogy tudják ám ők, ki a valódi bűnös: a kormány. Egyik kezükkel lesújtanak, a másikkal szemfényvesztő módon simogatnak, mintha mi sem történt volna. Láttuk már a Demszky-féle rémkorszak végén, hogy Budapestet hogy lehet élőhalottá tenni, aztán megtapasztaltuk, hogy mennyi munka árán sikerül kiemelni újra a fénybe a fővárost, most megint el kell jutni a zombiapokalipszisig, hogy ráébredjen a többség, a zsákutca nem vezet sehova? Megint ugyanaz lesz a forgatókönyv, hogy a baloldal teljesen lezülleszti a fővárost, amit majd helyettük kell az alapoktól újraépíteni a nemzeti oldalnak? A kérdés költői.
Jelenleg sajnos visszafordíthatatlanul megint ebbe az irányba tartunk, a sáskahad lassan befejezi pusztítását, amit lehet, még ellopnak és szétvernek, a szorgos hangyák meg várják a sorukat, hogy ismét rendet tegyenek. Hányszor kell még tetemre hívni ezt a várost? Hányszor lesz még hűtlen és felejti el, hogy ki árt neki és ki akarja a javát? Mert örökké nem lehet megmenteni.
