Mi történik itt? Miután levették kezüket a külföldi támogatók a baloldalról, végre szembenéztek tehetetlenségükkel? Ennyire ijesztő volna az az üresség, amit a nyugat másolási programjának elbukása maga mögött hagyott. A legutóbbi vereségük óta székházat próbáltak megostromolni, építési kordonokat bontottak, rendőröket dobáltak meg, és olyan, de olyan ordenáré módon beszélnek az ellenfeleikről, mint a rendszerváltoztatás óta soha senki. (Legalábbis a komolyan vehető politikai elitből.) Ilyen szélsőséges, gyűlölet- és félelemkeltő politikai hangnemet nem tapasztaltunk még, mint amit a baloldal egy része magának megenged. Dehumanizálás, a miniszterelnök halálának kívánalma, bírók megfélemlítése, vagy éppen tudósok, művészek és üzletemberek fenyegetése. Újabban pedig – válogatás nélkül – minden jobboldali politikust, újságírót és a másképp gondolkodó értelmiségieket is pedofilnak bélyegeznek – tisztességes családanyákat és apákat sértegetnek! Amelyik kutya ugat, az nem harap? Ez igaz ugyan, de az a politikai kulturálatlanság, ami csúcsra jár a kívülről irányított baloldalon, az egyszerűen elfogadhatatlan. Ilyet máshol kiközösítenek! Persze, az okok világosan látszódnak: az agresszív viselkedés mögött kétségbeesés és reménytelenség bomlasztja a józan észt; másrészt a külföldi támogatók jól láthatóan lemondtak erről a baloldali politikai garnitúráról, azaz valóban sorsdöntő lesz számukra a következő dupla választás. Ám – álljon ez itt felkiáltójelként – ahogy az ostobaság, úgy a totális elkeseredettség sem ment fel senkit a gyűlöletkeltő magatartásának felelőssége alól.
Mindennek azonban komoly ára van! Az egyre szélsőségesebb hangvételű ellenzéki politika, a tudatosan választott rendszerellenzéki szerep, a hangsúlyos utcai politizálás és a törvényesség határait átlépő politikai cselekvés lassú kontraszelekciót okozott, így a balliberális oldal közel másfél évtizedes lemaradásba került. Stratégia megalkotásában, közösségépítésben, politikai munkában. Szervezeti, de leginkább intellektuális lemaradás ez.
Mi az, amit nem tett meg az ellenzék?
Az elmúlt egy évtizedben a baloldali politikusi karriert nem a sikeres politikai teljesítmény, hanem a szélsőséges kommunikáció és a radikális viselkedés alapozta meg. Botránypolitizálással lehetett előre jutni egy-egy ellenzéki párton belül, ami komoly intellektuális eróziót okozott. Elég volt egy jóízűt káromkodni a fővárosban felállított valamelyik színpadon és máris címlapra lehetett kerülni a külföldről finanszírozott kormányellenes (szerintük független-objektív) sajtóban. De a parlamentben is „kifizetődő” volt a gyűlölködés, a dehumanizálás, a fenyegetőzés. Olyan értelemben mindenképpen, hogy mindig biztosítva volt egy-egy ellenzéki pozíció a kulturális vita határait átlépő „bátor” politikus számára. Ám éppen itt alakult ki a huszonkettes csapdája. Szélsőséges politikával helyet lehetett szerezni az ellenzéki padsorokban, ám nem lehetett legyőzni a Fideszt, pontosabban: ami egy-egy politikus számára részsikert jelentett, az egyben akadálya volt az ellenzék sikerének.
Másodszor. A közösségépítés nem szisztematikus szervezési munkával és aktív tagság toborzásával, hanem alkalmi tüntetések megtartásával történt. Ezáltal nem alakult ki erős kötődésű és kritikus nagyságú tömeg a baloldali szervezetek körül. A rendezvényeken elvárássá vált a szélsőséges hangnem, amit a felszólalók kiszolgáltak. Ez szintén oka annak, hogy miért vált szélsőségessé az ellenzék egy része. A csapda viszont itt is ugyanaz lett. Ahogy egyre inkább kitolták az ingerküszöböt, úgy tűntek el a mérsékeltebb hangok, ráadásul kialakult egy olyan kívánalom attól a szűk közönségtől, akiknek egy része hobbitüntető (más horgászni, kirándulni vagy meccset nézni jár hétvégén, megint mások pedig tüntetni – nyomorult egy élet lehet!), a másik része pedig olyan hivatásos tüntető, aki pénzt, állást, vagy valamilyen pozíciót remél. Esetleg már meg is kapta. Mindez viszont ahhoz vezetett, hogy a sorra szervezett ellenzéki tüntetéseknél hasznosabb haragkezelési csoportterápia jelenleg nem létezik ma Magyarországon. (És még csak óradíj sincs, illetve alkoholt is lehet közben fogyasztani!)
Harmadszor: a nyilvánosságban való megjelenés nem az ellenzéki alternatíva bemutatásáról, hanem botránypolitikai akciókról szólt. A dekonstruktív ellenzéki magatartás vált hangsúlyossá, míg a politikai vízió kidolgozása elmaradt. Sokszor vélt vagy valós vádakat megfogalmazó újságcikkek alapján szólaltak meg a politikusok, ami akadályává vált a valódi politikai munkának. Ez egyrészről kényelmes volt (a szellemi restség lehetőségét kínálta), másrészről pedig mindenkinek, a legostobább személynek is olyan közösségi élményt kínált, amiben úgy érezhette magát, hogy ő az okos, a Fidesz-szavazó pedig hülye birka. Ennek is van terápiás haszna!
A botránypolitizálásba hajló szélsőséges hangnem így nem csoda, hogy komoly kontraszelekciót okozott, így a kívülről irányított baloldal lemaradása – mind közösségépítésben, mind pedig egy koherens, a társadalom többségének szimpátiáját megnyerő programalkotásban – évtizedes mértékűvé vált. A vezetővé váló politikusok nem voltak és most sem alkalmasak a valóságot leíró politikai értelmezésre és összefüggő mondanivaló kidolgozására.
Végül meg kell azt is jegyezni, hogy a kormányellenes, külföldről finanszírozott sajtó és a balliberális értelmiségi holdudvar pozitív, ugyanakkor politikai értelemben téves visszacsatolása erősítette a kontraszelekciót. A botrányt okozó politikust vagy aktivistát a baloldali közvélemény „hősként” emelte fel.
Mi az, amit viszont – mindenki sajnálatára – megtett az ellenzék?
A 2022-es választások után a permanens politikai, azaz a szervezeti és ideológiai válságba került baloldalon egy olyan küzdelem bontakozott ki, amelyben a Demokratikus Koalíció a jogállamiságot és a demokratikus játékszabályokat sértő szélsőséges hangnemével diktálja a tempót, a kisebb pártok pedig ezzel próbálnak versenyre kelni. Azaz a verseny a nem arról szól ma már, hogy ki tud jobb, vonzóbb és hasznosabb alternatívát állítani, hanem arról, hogy ki tud keményebb „kritikát” (inkább gyalázkodást) kifejteni.
Ma olyan felvetések hangzanak el az ellenzéki térfélen, illetve olyan, a törvényesség határát súroló akciókat szerveznek, amelyeket az Európai Unió tagállamaiban egyetlen politikai közösségtől sem fogadnának el. Ennek ellenére a nyugat-európai baloldal meghatározó szereplői nem ítélik el ezt a szélsőséges politikát.
Gyurcsány Ferenc – a baloldal de facto vezére –„rongyembernek”, „törpének” vagy éppen „zsinegembernek” nevezte Orbán Viktort, mostanában egy „pedofilhálózat vezetőjeként” utal rá, ami azért a bukott miniszterelnöktől is szokatlanul szélsőséges hangnem. A Demokratikus Koalíció – a 2022-es vereség óta – tudatosan rendszerellenzéki szerepbe helyezkedik, mondanivalójában pedig rendre felbukkan a „rendszerváltás” igénye, amit akár a választásokat megkerülve is hajlandóak lennének a párt tagjai levezényelni. A Demokratikus Koalíció az elvesztett választásokat rendszeresen antidemokratikusnak, az Alaptörvényt „alkotmányellenesnek”, a parlamentet törvénytelennek, a kormányt pedig „illegitimnek” nevezi, miközben féldiktatúráról beszél és a putyini Oroszországhoz hasonlítja a Magyarországot. Ezeket a vádakat pedig nemzetközi színtéren is elmondja. Gyurcsányék ott ártanak, ahol tudnak, és jól láthatóan ismét elővették a keresztényellenes gyűlöletbeszédet is. És még nem is beszéltünk Varju László jogerős ítéletéről. az általa elkövetett bűncselekményekről, vagy Gréczy Zsolt szexbotrányáról.
A Momentum lépéshátránya behozhatatlannak tűnik, a pártnak nincs valódi vezetője és hiányzik a markáns ellenzéki identitás. A 2022-es választások után rendszerellenzéki pártnak definiálták magukat, így először nem akartak beülni a parlamentbe, majd miután mégis felvették a mandátumukat, politikájukban az utcai akciók maradtak hangsúlyosak. Rátelepedtek a kata-törvény változás elleni tiltakozásra, majd az úgynevezett pedagógustüntetésekre, ebben az évben pedig kilencszer mentek fel a Karmelita kolostorhoz lebontani az építési kordont. Ezek az akciók többször is erőszakba torkoltak, de a Momentum vezetése volt az, amely a Fidesz-székház „ostrománál” igyekezett eszkalálni a helyzetet azzal, hogy rátolták a diákokat a rendőrsorfalra. Aztán jött a liberális identitás, aminek legszélsőségesebb megnyilvánulása az a nemzetellenes politika, amit az európai parlamentben cselekednek. Mindent megtesznek azért, hogy Magyarország ne jusson hozzá azokhoz a forrásokhoz, amelyek jogosan járnának. Tehát ártani akarnak, mert abban bíznak, hogy ha az ország lakosainak rossz lesz, akkor a kormány is meggyengül, így jöhetnek majd ők. De ez a szélsőséges politika sosem működött. Az árulást szereti az ellenfél, az árulókat nem.
A Jobbik szintén részt vett több szélsőséges, erőszakos akcióban 2022 óta. Az úgynevezett pedagógustüntetéseken ott voltak a Margit híd lezárásánál vagy a Belügyminisztérium épületének „blokádjánál”. A résztvevők száma ugyan nem lépte át a kritikus tömeget, ám a képviselők – visszaélve a mentelmi jogukkal – többször is megsértették a törvényeket: rendőröket inzultáltak, akadályozták a minisztérium üzemszerű működését és a törvényes kereteket figyelmen kívül hagyva akadályozták a budapesti közlekedést. Most konzervatívok lettek, de visszaköszön a szélsőséges múlt: az antiszemitizmus, az oroszbarátság, a cigányellenesség. De nem állunk túl messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy nekik már lefőtt az a bizonyos kávé. Ennyi identitásváltást nem bír el egy politikai közösség. Jobbik: game over!
Az MSZP képviselői szintén részt vettek a Fidesz-székház megtámadásában, illetve jelen voltak az MTVA előtti, gyújtogatással végződő erőszakos tüntetésen is. Komjáthi Imre társelnök ellen rémhírterjesztés miatt több feljelentés is született – volt, hogy az Országos Mentőszolgálatról tett valótlan állításai miatt. Káromkodásban ugyan nem járnak az élen, de azért Kunhalmi Ágnesnek nem kell a szomszédba mennie egy kis gyűlölködésért és a miniszterelnökön való gúnyolódásért. Legutóbb Gurmai Zitának kérte ki az ügyészség bűncselekmény gyanúja miatt a mentelmi jogát.
A Párbeszéd vezetői mind a kata-törvény módosítása miatti tüntetéseken, mind pedig az erőszakba hajló, úgynevezett pedagógustüntetéseken is részt vettek és visszaéltek képviselői mandátumukkal. Szabó Tímea és Tordai Bence verbálisan inzultálta a Fidesz-székház előtt szolgálatot teljesítő rendőröket. Karácsony Gergely, a Párbeszéd főpolgármestere bejelentette, hogy a főváros nem fogja befizetni a szolidaritási adót, ami alkalmas a jogbiztonság veszélyeztetésére, annak ellenére, hogy ezt ténylegesen nem tudja megtenni. Mi ez, ha nem szélsőséges politikai magatartás? (Hacsak nem átigazolt a Le az adókkal viccpártba…) Tordai vagy Szabó Tímea pedig olyan stílusban beszél egy-egy kormánypárti politikusról a parlamentben, olyan módon fenyegetőzik, amit egy egészséges demokráciában minden szövetségese szóvá tenne, majd kiközösítené őket a közéletből. Habár az ő esetükben a botránypolitikán kívül tényleg semmi maradt a tarsolyban. Talán sosem volt. Valójában mint párt nem is léteznek. Csupán belpesti médiapártról beszélünk, akikről csak a balhék miatt van hír. (Teljesen értehetetlen, hogy a többiek miért vitték be őket hátukon ciklusról ciklusra a parlamentbe…)
És persze itt vannak nekünk az örök civilek. A „hivatásos civilek” – ahogy őket Békés Márton találóan megnevezte. A professzionalista politika mellett újra és újra megjelenek az önmagukat civilnek tartó politikai aktivisták, akik szintén az erőszakos cselekvésekkel és a szélsőséges hangnemmel kerültek egy-egy akciósorozat élére. A Karmelita kolostornál kordont bontottak, majd építési területen rongáltak meg munkaeszközöket, végül a rendőrsorfalnak mentek. A Fidesz székházánál szintén a munkájukat végző rendőröket provokálták, majd verbálisan és fizikálisan is inzultálták. A kontraszelekció itt is megfigyelhető: elég volt egy diáknak káromkodnia és Orbán Viktor vagy Pintér Sándor emberi méltóságát megsértenie ahhoz, hogy „politikai tényezővé” váljon, hogy politikai karriert fusson be.
Szélsőséges politika, kétségbeesett kapaszkodás
Végül megérkeztünk a slágertémához. Mindenki pedofil, aki jobboldali, aki fideszes. Pedofil továbbá az a sajtó, amely nem kormányellenes. De pedofil leszel te is abban a pillanatban, ha vitába szállsz velük. Mint egykor a „fasiszta” jelzővel, úgy próbálják most a „pedofillal” összepecsételni a jobboldalt.
Mégis, ez minden határon túl van. El lehet küldeni bárkit a k. anyukájába (nem szép dolog, de értjük a mögötte feszülő kétségbeesést), ám lepedofilozni tisztességes családanyákat és apákat pusztán azért, mert politikai ellenfelet látnak bennük, vállalhatatlanul aljas magatartás.
A külföldi támogatók szemlátomást lemondtak erről a politikai garnitúráról, így a mostani választások óriási téttel bírnak a 2022-es összefogás pártjainak. Nem fogják támogatni azt az egymással vitatkozó baloldalt, amelyik Budapesten sem képes eredményt felmutatni, és amelyik egyre szélsőségesebb módon nyilvánul meg. Élet-halál harc ez számukra, éppen ez az oka ennek az erősödő agressziónak.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS