Nemzeti csapatunk hosszú évek után újra Európa-bajnok lett, ráadásul hazai pályán, a Duna Arénában. Munkatársunk maga is magas szinten vízilabdázott, ebben a cikkében annak járt utána, hogy mi kell az újabb és újabb sikerekhez. A mentális, lelki felkészítés mellett a régi, jól bevált spártai módszerek. „A többször kudarcot vallókat elkülönítették egy úgynevezett >Taigetosz<-csoportba, ahol ugyan nem kellett víz alatt úszniuk, de rájuk sem hederített a Mester. Ez annyira megszégyenítő volt, hogy innen mindenki szeretett volna gyorsan visszakerülni a csapatba.”
Személyes élményem, hogy a többször kudarcot vallókat elkülönítették egy úgynevezett „Taigetosz”-csoportba, ahol ugyan nem kellett víz alatt úszniuk, de rájuk sem hederített a Mester. Ez annyira megszégyenítő volt, hogy innen mindenki szeretett volna gyorsan visszakerülni a csapatba. Tudom, hogy ma már ezek drákói módszereknek tűnnek, de egy olyan eredményorientált sportágban, mint a magyar vízilabda ezek a kiválasztás eszközei.
Szűk esztendőket jósoltak Kásásék után
A magyar vízilabdasport néhány szűk esztendőt követően vasárnap ismét fölért a csúcsra. A csodát ezúttal egy olyan csapat követte el, amelyet az elmúlt években sokan, sokszor leírtak már. A Kásás Tamás-féle aranygeneráció „nyugdíjba” vonulása után, leszámítva egy 2013-as vb-sikert, nem nagyon jöttek azok az eredmények, amelyeket a közvélemény elvárt a sikersportág képviselőitől. Mondták is sokan, hogy a történelmi tettnek számító, sorozatban háromszor egymás után megnyert olimpia után, törvényszerűen jönnie kell egy mélyebb hullámvölgynek. Kásás, Biros, Benedek, a Varga-testvérek ugyanazt a szintet képviselték a vízilabdában, mint annak idején Puskás, Hidegkuti, Kocsis a futballban. Benedekék kétségkívül zsenik voltak, a Varga-testvérekre (Varga Dániel és Varga Dénes) pedig nagyon találó, amit Gerendás György mondott egyszer, miszerint „ha a Nagymamám edzette volna őket, akkor is olimpiai bajnokok lettek volna.”
Való igaz, ilyen kivételes tehetségek nem teremnek minden bokorban, ezért is gondolták azt sokan, hogy az ő visszavonulásukkal bizony szűk esztendők következnek a magyar vízilabda számára. Ráadásul az elmúlt években a nemzeti válogatott visszafogottabb teljesítménye, különösen a történelmi mélypontot jelentő legutóbbi EB 8. hely okán, felerősödtek az olyan hangok, miszerint baj van az utánpótlásképzéssel. „A nagy vetélytárs délszlávok, az olaszok és a spanyolok utánpótlása csakúgy, mint a fociban elrobogott a magyarok mellett” – jegyezték meg egyre többen. Az uszodai közegben forgolódó bennfentesek egyre többször hívták fel a figyelmet arra, hogy a jövő generációival foglalkozó edzők az összefogás és a közös koncepció kidolgozása helyett, a saját igazukat hajtogatják. Az együttmunkálkodás helyett az egymásnak beintés és a torzsalkodás jött divatba a medencék partján. Régi nagy játékosok és edzők megkongatták a vészharangot.
A magyar válogatott tagjai örülnek a győzelemnek a budapesti vízilabda Európa-bajnokság férfi tornája elődöntőjében játszott Magyarország – Montenegró mérkőzés után, a Duna Arénában – Fotó:
MTI/Szigetváry Zsolt
Többen is úgy nyilatkoztak, hogy a múlt sikerei most éppen a visszájára fordulnak, mivel a sportágba ömlő, soha nem látott mennyiségű TAO-pénz elkényelmesíti a játékosokat. Az pedig, hogy minden gyerek a jövő Kásása vagy Benedekje akar lenni, egyfelől örvendetes dolog, viszont a gyakorlatban ebből az látszik, hogy ma sokkal több gyerek jut ugyanannyi vízfelületre, mint korábban, ami a minőségi képzés rovására megy. Vagyis Marx tétele megdől itt is, a mennyiségi növekedés nem fordul át minőségbe, sőt sokkal rosszabb a helyzet, mint 15-20 éve. A sportág olyan ikonjai vetették föl visszatérően ezt a problémát, mint Kemény Dénes, Horkai György vagy a már említett montreáli ötkarikás bajnok, Gerendás György. Ha ilyen szaktekintélyek beszélnek a problémákról, akkor el kell fogadnunk, hogy ezek létező akadályok, de akkor vajon mit mondjunk, honnan jött a vasárnapi nem várt feltámadás? Hogyan lettünk újra Európa-bajnokok, amikor sokan már egy kicsit temetni kezdték a magyar vízilabdát, sőt a kritikusabb hangok már-már a magyar futballéhoz hasonló összeomlást sem tartottak kizártnak? Mi a titka annak, hogy a magyar vízilabda újra és újra képes fölállni a padlóról, miközben tény, hogy annyi született zseni, mint ahány a sidneyi- és az athéni olimpiát megnyert csapatban együtt játszott, közel sincs a jelenlegi nemzeti csapatban, és talán a következő 30-40 évben sem lesz?
Az elithez tartozás tudata a siker egyik kulcsa
Aki ismeri a magyar uszodák világát, netán magasszinten űzte ezt a sportágat, annak lehet némi elképzelése arról, hogy mi a siker kulcsa és, hogy mi lehet annak hátterében, ami vasárnap a Duna Arénában történt. Jómagam végigjártam az utánpótlás-válogatottak mindegyikét, majd éveken át az első osztályban játszottam mielőtt a civil pályára léptem volna. Abban a közegben nőttem föl, amelyben a most EB-aranyat nyerő Angyal Dániel vagy Manhercz Krisztián. Direkt azért őket említem, mert-nem megbántva őket- kijelenthetjük, hogy ők nem a született zseni kategória, mégis egy kiélezett döntőben képesek voltak hozzásegíteni a csapatot a végső győzelemhez.
A magyar vízilabdázó kicsi korától kezdve olyan teher alatt növekszik, ami nem agyonnyomja, hanem serkentőleg hat rá. Legtöbbjüknek a margitszigeti sportuszoda a második otthona, ahol minden nap a „halhatatlanok csarnokán” keresztül vezet az útjuk. A dicsőségtáblába vésett nevek egy-egy személyes sikertörténetet és nagy győzelmet jeleznek, amely a nagy elődök, edzők sztorizgatásai miatt, hétről-hétre megelevenedik az ifjú pólósok fantáziájában. Azok a sportolók, akiknek vannak céljaik a vízilabdával hamar rájönnek, hogy az elit elitjébe csöppentek. Innen származik a közismert szólás-mondás, miszerint ha belépsz a margitszigeti uszoda előcsarnokába, akkor minimum egy Európa-bajnok jön veled szembe. Ez a közeg húzza-vonja magával fölfelé a sportágat versenyszerűen űző ifjú pólósokat. Az élsportban a siker kulcsa leginkább az önbizalom, miután a fizikális, technikai, taktikai képességek egy bizonyos szinten kiegyenlítődnek. Jó példa erre a vasárnapi EB-döntő, ahol az utolsó spanyol ötméteres lövő, Granados Ortega nagyon bizonytalanul állt oda a büntetőhöz, beszédes volt, hogy a víz alatt úszott oda elvégezni az ötméterest. Megijedt a „büntetőgyilkos” hírében álló Vogel Somától és el is hibázta a lövést.
A magyar válogatott játékosai ünneplik győzelmüket a medencében a budapesti vízilabda Európa-bajnokság férfi tornájának döntőjében játszott Magyarország – Spanyolország mérkőzés végén a Duna Arénában 2020. január 26-án. Fotó: MTI/Czagány Balázs
A tehetséges magyar pólós kezdettől fogva azt hallja, hogy te a legjobbak között vagy; ha kitartóan edzel és kihozod magadból a maximumot, akkor olimpiai bajnok lehetsz. Ez motivációban körülbelül olyan, mint amikor az FC Barcelona ifjú focistapalántáit elviszik Xavi, Iniesta és Messi fotója előtt és azt mondják nekik, hogy egyszer az ő nyomdokaikba fogtok lépni. Onnantól kezdve az ifjú sportoló ennek megfelelően edz. A magyar vízilabdázónak miután edzői a legmagasabb polcra helyezték, meg sem fordul a fejében, hogy ne tudna bárkit legyőzni a világon. Emlékszem, ahogy Kemény Fecsó bácsi sulykolta belénk mindig a junior válogatottban egy-egy világverseny előtt-alatt, hogy ti a magyar vízilabda-válogatott vagytok; bárhol, bármikor, bármelyik csapatot le tudjátok győzni.
Spártai nevelés, „véres balettcipők”…
A lelki, mentális tényezőkön túl van még egy hangsúlyos elem, ami kezdettől fogva jelen van magyar vízilabdában és szükségeltetik a sikerhez. Ezt a tényezőt kegyetlensége okán leginkább az orosz balettiskolához tudnám hasonlítani, ahol feltört, véres lábbal is órákat gyakoroltatják a növendékeket. De találó párhuzam a spártai nevelés is. Az akarati tényezőről van szó, amelyet a fájdalomküszöb lehető legmesszebb való kitolásával fejlesztenek ki a magyar pólósokban már gyerekkorukban.
Erre többféle gyakorlat van, én egy személyeset osztanék meg szemléltetésül. A KSI-ben (Központi Sportiskola, a mai napig a legsikeresebb nevelőegyesület a magyar vízilabdában) annak idején rendszeres volt, hogy egy edzés alatt sorozatban többször kellett víz alatt teljesítenünk egy bizonyos távot. A táv úgy volt kijelölve, hogy a vége előtt már nagyon elfogyott a szufla, de ha az ember megfeszítve küzdött akkor teljesíteni lehetett a penzumot anélkül, hogy megfulladjon. Aki nem úszta végig az előírt távot, hanem hamarabb feljött a víz alól, azt az edző kiparancsolta a medencéből és jókorát húzott a fenekére a sípja láncával. A legtöbben úgy döntöttünk, még ha fáj is, inkább átússzuk az előírt távot. Volt egy másfajta edzői motiváció is. A többször kudarcot vallókat elkülönítették egy úgynevezett „Taigetosz”-csoportba, ahol ugyan nem kellett víz alatt úszniuk, de rájuk sem hederített a Mester. Ez annyira megszégyenítő volt, hogy innen mindenki szeretett volna gyorsan visszakerülni a csapatba. Tudom, hogy ma már ezek drákói módszereknek tűnnek, de egy olyan eredményorientált sportágban, mint a magyar vízilabda ezek a kiválasztás eszközei. Volt olyan, aki nem bírta a kiképzést és inkább úgy döntött, hogy abbahagyja vagy más sportágat választ. De higgye el a kedves olvasó, hogy senki sem hívta a szüleit, vagy nem tett feljelentést csak, mert kapott egy pofont, vagy keményebb suhintást az edzőtől. Egyrészt akkoriban ez nem volt divat, másrészt azért sem, mert tisztában voltunk vele, hogy meg kell szenvedni azért, hogy az elithez tartozzunk.
Az, hogy a magyar vízilabda ismét felért a csúcsra azt jelzi, hogy amíg a sportágat évtizedek óta jellemző szellemiség, közeg változatlanul fennáll, addig a problémák ellenére lesznek újabb és újabb sikercsapatok. A magyar szurkolók legnagyobb örömére….
Vezető kép: Vogel Soma kapus (b) és Märcz Tamás szövetségi kapitány ünnepli a magyar válogatott győzelmét a budapesti vízilabda Európa-bajnokság férfi tornájának döntőjében játszott Magyarország – Spanyolország mérkőzés után a Duna Arénában 2020. január 26-án. A magyar csapat a döntőben 9-9-es rendes játékidő után az ötméteres párbajban 5-4-re legyőzte Spanyolországot. A magyarok összességében 13. alkalommal és 21 év szünet után lettek újra a kontinens legjobbjai. Fotó: MTI/Czagány Balázs
Facebook
Twitter
YouTube
RSS