Szánalmas teljesítmény: Kazahsztán Budapesten győzte le Dzsudzsákékat
Se nézők, se szurkolás, se futball: a magyar labdarúgó-válogatott vállalhatatlan teljesítménnyel, 3–2-re kikapott Kazahsztántól a tavaly kinevezett Georges Leekens első meccsén. Budapesten. Totyorogva, küzdés, hit, minden nélkül.
A nyálas, de a szürreális Európa-bajnokság alatt valóságos második himnusszá vált „ez az este sohasem érhet véget” dal után lassan visszatérhetünk a valóságba. Javaslom az Európa Kiadó egyik korai dalát.
„Ez csak egy este gyémántba metszve. És te csak nézed, hogy múlik el. Ez csak egy éjjel és épp most törik. Ezer darabra szét.”
Ez azért sokkal jobban illik a mostani, avagy az elmúlt harminc év magyar labdarúgó-válogatottja mellé. Van miért cinikusnak és szomorkásnak lennünk. Könnyűnek szánt ellenfelet választottak Csányi Sándorék a nemzeti csapat élén most bemutatkozó Georges Leekens számára.
De bármit is terveztek, nagyon nagy öngól volt.
A Magyar Labdarúgó Szövetség a sehol sem jegyzett, de a világranglistás helyezésénél feltétlenül jobb Kazahsztán válogatottját hozta el Budapestre a belga szövetségi kapitány első meccsére (értsd: ha a gála nem is, a győzelem biztos), és szerencsétlen edző hamar megtudta, mire vállalkozott. Amilyen optimista volt előtte, annyira tehetetlennek látszott a mérkőzés közben. Nem tudjuk, pontosan mennyit kap, milyen fizetésért vállalta a hangzatos nyilatkozatokat, de egyelőre úgy tűnik, a vécén lehúzott pénz ez is. Vagyis ez: Bernd Storck leigazolása a szánalmas végjáték ellenére összességében nagy húzás volt.
Ez viszont egyelőre dupla nulla.
A motiválatlannak tűnő, taktikailag egy amatőr csapat szintjét sem megütő magyar válogatott vállalhatatlan teljesítményt nyújtva 3–2-re kikapott Kazahsztántól, amely már 10. perc alatt két góllal ment.
Mindkét gól nevetséges volt – és szomorú, azaz magyar-futballosan tragikomikus –, olyan, amit normális együttesek nem nagyon kapnak. Ezután sem történt nagy változás, a magyar csapat próbálkozott, vagy inkább próbálkozgatott, szépített, aztán kapott még egy gólt, és végül az egyenlítésre sem volt esélye.
A nála sokkal összeszedettebb, lelkesebb ellenfél ellen.
Most komolyan, Sebők Vilit is visszasírjuk? (Nem.)
Sok rossz teljesítményt láttunk már a mindenkori válogatottól, de ez egészen biztosan bekerült az első tízbe, talán az első háromba is. Nem is elsősorban az eredmény, hanem a mutatott „játék” miatt.
Ez ugyanis olyan „előadás” volt, amit egyszerűen nem lehet káromkodás nélkül értékelni, s mivel őrjöngeni nem akarunk, ezért nem is használnánk további jelzőket.
Ezen a mérkőzésen világosan kiderült, hogy irtózatosan gyenge a csapatunk, és egyszerűen egyetlen fiatal sincs, akit sikerült volna beépíteni. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy Leekensnek semmilyen normális terve nem volt, nem tudjuk, mit akart, de még ezekből a gyenge emberekből is a lehető legrosszabbat hozta ki. Sehol egy új arc, sehol egy reménysugár. Csak az üresség, a fojtogató érzés, Csank János cinikus vigyora.
Leekens persze nem igazolhatott senkit. Itt nincs Paintsil, se Lazovic vagy Lanzafame. Ugyanazokkal az emberekkel szerencsétlenkedik ez az új kapitány is, olyan védőkkel, akik még a magyar bajnokságból sem igazán tudnak kiemelkedni (Botka, Otigba), és olyan támadókkal, középpályásokkal, akikre sehol sincs szükség Európában. Legfeljebb Kazahsztánban, a francia másodosztályban, esetleg valamelyik arab csapatnál.
Nem véletlen, hogy a korántsem világklasszis, de európai szinten is megbízható kapusnak számító Gulácsi Péter is belesüpped ebbe a nihilbe, sokadszor sem volt képes sem kiemelkedni, sem vezérré válni. Ami – mivel egyértelműen a legmagasabbra tartott játékosunk – az ő hibája is. Vagy egyszerűen nem ilyen karakter. Reméljük, egyetlen a magyar sajtó által megálmodott nagycsapat sem nézte meg ezt a mérkőzést, mert nem most fogják felhívni a menedzserét az aláírásáért könyörögni, az biztos.
Nekik persze könnyű legyinteni, felejteni, mi ezt nem tehetjük meg. Magyarok vagyunk. Magyar futballt szeretnénk. Nézni. Ha lenne. Folytatás Skócia ellen. Nagyjából 3000 fújóló néző előtt.
Fotó: MTI
