„Álmomban mindig Puskás Öcsi veszi át az aranyat” – elhunyt Tóth II József, az Aranycsapat csepeli klasszisa
„Rólam ne nevezzenek el stadiont!” – mondta évekkel ezelőtt Tóth II József kissé keserűen a Magyar Narancsnak, amikor a hetilap megkereste az Aranycsapat egyik elfelejtett tagját, aki mivel nem játszott a Wembleyben, nemigen fújták kívülről a nevét. A magyar futball szerelmesei persze jól ismerték. A csepeli Tóth II. remek játékos volt, 88 esztendős korában hunyt el.
A Magyar Labdarúgó-szövetségtől kapott tájékoztatás szerint 88 esztendős korában elhunyt Tóth II József, aki az Aranycsapat játékosaként 1954-ben gólt szerzett az angolok elleni felkészülési mérkőzésen (7:1), majd a világbajnokságon az NSZK elleni meccsen (8:3) is beköszönt. Később ő is megsérült, így nem tudott pályára lépni a döntőben, pedig ott nagy szükségünk lett volna rá. A remek játékos 1929-ben született a Vas megyei Merseváton, 1948 és 1961 között 296 bajnoki mérkőzésen 78 gólt lőtt, a magyar válogatottban 1953-1957 között 12 mérkőzésen 5 gólt szerzett. Visszavonulása után 1964-1967 között Kaposváron és Pápán volt edző, fizikai munkásként 1989-ben vonult nyugdíjba. 2011-től Csepel díszpolgára.
Hiába volt klasszis, mivel nem volt ott a Wembleyben játszó csapatban, a nevét jóval kevesebben ismerték Kocsisékhoz, Puskásékhoz képest. Szerencsére a németeknek lőtt gólját megcsodálhatjuk:
A Magyar Narancs néhány évvel ezelőtt megkereste, akkor érdekes, kissé kesernyés interjút adott, amit összességében bőven meg lehetett érni. A reflektorfény nagy része a világhíres Puskáséknak jutott, a többiek csak akkor kerültek előtérbe, amikor az ismert csillagok egymás-után elhunytak. Tóth II akkor nem kért ebből a kései figyelemből, nem akarta, hogy a csepeli stadiont róla nevezzék el.
„Nézze, évekig rám se bagózott senki Csepelen, most vénségemre jönnek ezzel? Volt itt jó focista bőven, keressenek mást. Ha annak idején azt se érdemeltem meg, hogy méltóképpen elbúcsúztassanak, akkor most már hagyjuk ezt.
Meg aztán rólam ne is nevezzenek el olyan stadiont, amelyikben nem játszik rendes csapat”
– mondta a Magyar Narancsnak.
Tóth II Józsefet minden Csepelhez kötötte: „És főleg itt dolgoztam, a gyárban, ahogy a szüleim is. Anyám gyakorlatilag csak szülni ment haza vidékre, aztán jött vissza dolgozni. Csak pár elemis koromig éltem a Vas megyei Merseváton a nagyszülőknél, aztán hoztak vissza magukhoz. Itt lettem inas, innen mentem nyugdíjba. Mindig is itt laktam” – mondta.
Említettük, hogy a támadó gólt lőtt az angoloknak a 6:3 budapesti visszavágóján (7:1, egy hétre jöttek...), és az 1954-es világbajnokságon a németek elleni csoportmeccsen is beköszönt (nem kicsi góllal), mégis elfeledték idősebb korára. Nem lett legenda, pedig már csak klubhűségéért megérdemelte volna. Ebben az interjúban arról is beszél, miért nem mehetett ki Angliába:
„Érdekes, de csak egyedül a berni döntő kísért engem is, ahogy a többieket. És álmomban szinte mindig Puskás Öcsi veszi át az aranyat. Nem jó felébredni.
Pedig az elején minden a szokásos koreográfia szerint ment. Guszti bácsi azt kérte, hogy rohanjunk át a németeken, törjük meg az ellenfél hitét, ahogy szoktuk. 2:0 nyolc perc alatt, aztán mintha beteljesült volna a magyar átok... Budai meg én sérültek voltunk, Sándor Károlyt pedig nem nevezték, így nem volt igazi jobbszélünk. Pedig Csikar világklasszis volt, vele biztos nyertünk volna. De én is körberohangáltam az előző meccsünkön a német bekket, olyan lassú volt, balszerencse volt az is, hogy nem játszhattam”.
A teljes interjú itt olvasható.
Fotó: Magyarfutball.hu
