A posztmodern futball üzenete: amikor egy színész veszi át a BL-trófeát
Volt valami nehezen megemészthető abban, hogy éppen az a játékos vette át szombaton a Real Madrid sokadik Bajnokok Ligája-trófeáját, akit a mérkőzés hajrájában ki kellett volna állítani. Sergio Ramos a világ egyik legjobb, leggólerősebb és egyben legdurvább, legalattomosabb védője, már most az övé a legtöbb piros lap a spanyol bajnokság történetében, s mire abbahagyja, valószínűleg örökre megdönthetetlen rekordot állít fel.
Emellett nagy (vagyis inkább borzasztó) színész, ezt szombaton ismét bebizonyította, amikor csapata 3–1-es vezetésénél kiállíttatta a rivális játékosát, az amúgy rettenetesen ostobán futballozó Cuadradót.
A csapatkapitány (így elvileg példakép) Ramos ezzel bevitte az utolsó tőrdöfést a Juventusnak, a játékvezető és segédei meg szépen asszisztáltak az előadáshoz. Érdekes, hogy amikor a semleges szurkolók jól látják a helyzetet, akkor az elvileg profi, sokat kereső bírók újra és újra lenyelnek egy ilyen esetet. Aztán minden megy tovább, nincs itt semmi látnivaló.
Mindenki, aki ismeri Ramost – vagy mondjuk az ellenfél Juventustól Mario Mandzukicot – tudja, hogy rendszeresen előáll hasonló húzásokkal. Színészkedik és durvul - a lehető legrosszabb párosítás. Összeszámolni is lehetetlen, hányszor csúszott alattomosan a nagy rangadókon Lionel Messire, hogy máskor egy szellőtől is elterüljön. A tavaszi meccs után még korábbi olasz edzője, Fabio Capello is elítélte nyújtott lábas, életveszélyes becsúszását.
Ramos ilyen (de idevehetjük például a barcás Sergio Busquetst vagy Jordi Albát) visszaél a helyzettel, azzal, hogy a nemzetközi futballban egyáltalán nem büntetik a szimulálást, a csalást, a provokációt, és itt nem véletlenszerű döntésekről, hanem rendszerszintű problémákról van szó.
Ha a bíró jól alkalmazta volna a szabályt, akkor a borzalmas színjáték és műesés után második sárgával leküldte volna a pályáról a spanyol védőt (akár Cuadradóval együtt), aki így roppant kellemetlen érzésekkel vehette volna át a serleget. Méltó büntetés lett volna, és talán átgondolta volna a legközelebbi alkalomnál. Így nem fogja, megcsinálja újra és újra. Ő és a többiek is.
Jellemző, hogy már próbálják is kimagyarázni, Cuadrado igenis rálépett a lábára, megtaposta, nyilván ezért terült el úgy, akár egy liszteszsák. Cristiano Ronaldo a meccs első felében nagyjából háromszor terült el reklamálva, a bíró továbbot intett, de ahhoz nem volt mersze, hogy legalább egyszer felmutasson egy sárgát a világ egyik legjobb futballistájának. Műesésért, igen, amiből a portugál minden mérkőzésen bemutat néhányat, és amivel sok-sok tizenegyest hoz össze évről-évre.
Aztán jött Ramos nagyjelenete. Akár nevethetnénk is rajta, mert kétgólos előnyben tényleg nem osztott, szorzott, de azért sokaknak eszébe jutott Kassai Viktor és a Bayern München elleni madridi visszavágó. Ott teljesen jogtalan, nevetséges ítélettel szórták ki a meccsről a bayernes Arturo Vidalt, majd megadtak két lesgólt a Realnak, valamint elfelejtették leküldeni a Ramoshoz hasonlóan nagyjából minden meccsen piros közeli szinten futballozó Casemirót.
Jellemző, hogy a Bayern elnöke még néhány hete is minden idők egyik legnagyobb csalásaként említette a meccset, amit azóta sem tud megbocsátani Kassaiéknak. Karl-Heinz Rummenigge annyira fel van dúlva, hogy el sem ment a fináléra.
Szomorú, hogy lassan minden egyes mérkőzés után ilyesmikről kell beszélni, de az sem szívderítő – kivéve a Real-szurkolóknak –, hogy a madridi csapat ezeknél az ítéleteknél valahogyan a naposabb térfélen van. Nyilván a bevételek, a háttérben zajló politikai, üzleti játszmák miatt. A Barcelonát is feltűnően megtolták néhány éve a BL-ben.
Ha már a katalán együtest említettem: Ramosról nekem mindig Puyol jut eszembe (bár említhetném a mindenki által imádott Real-legenda Raúlt is), hogy a Barcelona csapatkapitánya mennyire más típusú játékos volt.
Tehetségben talán nem ért fel a fiatalabb játékoshoz, de mentalitásban messze felülmúlta.
Puyol nem terült volna el Cuadrado vélt lökésénél, ahogy nem is játszott alattomosan, könyökölve, az ellenfél legjobbjait provokálva, faragva. A Barcelona csapatkapitánya ritkán került a földre, egyszer éppenséggel akkor, amikor a fiatal Ramos durván ellökte. Persze ezt is megbocsátotta.
Még egy jelenet Puyoltól, amikor egy Barcelona-gólt a védő fiatal játékostársai – köztük a most már juvés Dani Alves – az ellenfél tábora előtt ünnepeltek, akkor csapatkapitány odament és elrángatta őket, mondván: adják meg a tiszteletet a riválisnak is.
Na, ezt nem fogja soha megérteni Ramos, aki harmincegy évesen ugyanúgy viselkedik mint húszas éveinek közepén. A következő videóban Puyol kap egy pofont, de nem vágodik el, sőt, maga állítja le elégtételt követelő csapattársát, Ronaldinhót. Így is lehet.
A Manchester United visszavonult védője, Rio Ferdinand egyszerűen fejezte ki magát a szombati meccs után. Apaként úgy gondolja, Ramosnak szégyelnie kellene magát.
„Ha a fiam végignézte volna ezt, nem tudnék belenézni a szemébe.”
De tényleg: mit üzen ezzel a futball a szezon talán legfontosabb mérkőzésén? Hogy csalni jó, megéri, a győzelemért mindent be kell vetni.
Az igazán érdekes az, hogy Ramos edzője, Zinédine Zidane mit gondolhatott? A francia világklasszist élete utolsó meccsén addig provokálta az olaszok kemény, de jellemtelen védője, Marco Materazzi, amíg teljesen elveszítette a fejét, és kiállították. Ezután el is bukta a francia válogatott az olaszok elleni világbajnoki döntőt. Most Ramos provokált ki egy pirosat, aminek hatása természetesen összehasonlíthatatlan azzal a korábbival, de Zidane edző talán érzett valami kesernyés ízt a szájában.
Történelmi duplázás, újabb trófeák, újabb Aranylabda és reklámszerződés Cristiano Ronaldónak. Csak valami közben megint elveszett. Be kell vallani – még akkor is, ha bevételek nem erről árulkodnak –, hogy a teljesen elüzletiesedett, a csalást, trükközést jutalmazó posztmodern futball egyre kevésbé szerethető.
Ahol a legnagyobb ellenség még mindig a videóbíró, mert a segítségével sokkal nehezebb lenne belenyúlni egy-egy meccsbe. Képzeljük el, hogy Ramos jelenetét visszanézi a játékvezető, ha úgy sem ad sárgát a spanyolnak, azzal magából csinált volna bohócot.
A posztmodern futballt nem Ramos (hanem a pénz, az idegenlégiósok korlátlan száma, a belterjesség) tette tönkre, de tökéletes szimbóluma. Mindent megnyert, nem lehet hiányérzete, de a profi futball világában mindig győzni és győzni kell. Úgy fest, mindegy milyen áron. Mert félre értés ne essék: a Real tökéletesen megérdemelte a szombati sikert, csak azt nem érti az ember,
hogy mi szükség volt erre a nagyjelenetre? És vajon: utólag eltiltják Ramost? Szerintem mindannyian tudjuk a választ.
