Kesernyés búcsú, édes múltidézés – Visszavonult a magyar kézilabda történetének legjobbja (videókkal)
Eljött a pillanat: visszavonult Nagy László, a magyar férfi kézilabda történetének legjobb játékosa (Kovács Péter mellett). Világklasszisunk búcsúja nem a legszebben sikerült: a csodálatos elődöntő után sérülten játszott a Bajnokok Ligája-döntőben, csapatunk ennek is köszönhetően kikapott a Vardartól. Nagy László és a Veszprém győzelmet érdemelt volna, de most emlékezzünk a nagy sikerekre. A 2004-es és 2012-es olimpiára, ahol előbb fiatal tehetségként, majd vezérként lett negyedik a válogatottal. A számtalan magyar és spanyol bajnoki címre, a BL-döntőkre, a világbajnoki szereplésekre. Öröm az ürömben, hogy Nagy László nem hagyja ott a kézilabdát: a Veszprém sportigazgatójaként folytatja.
Emlékszem, hogy 2004 nyarán Hévízen sétáltam, amikor szembejött egy csoport. Már távolról látszott, hogy sportolók, de igazából akkor ismertem fel őket, amikor megláttam a középen sétáló, közel 2 méter tíz centis játékost. Nagy Lászlót. Nem is tudtam, hogy ott készülnek fel. A fiatal átlövő akkor már évek óta a Barcelonában játszott, és a magyar kézilabda legnagyobb ígérete volt, de még messze nem ő volt a legismertebb csillag: Pásztor, Fazekas, Pérez és a többiek már pályafutásuk csúcsán jártak.
Amikor elsétáltam a velem egykorú Nagy mellett, felnéztem rá, és hirtelen rájöttem, milyen kicsi is vagyok. Akkor a magasságával tűnt ki – aztán a magyar férfi kézilabda történetének legjobb játékosa lett. Kovács Péter mellett.
Soroljam a sikereit? Kétszázkilencszeres válogatott (749 gól), kétszeres Bajnokok Ligája-győztes, sokszoros magyar és spanyol bajnok, háromszor BL-döntős a Veszprémmel. A nemzeti csapattal kétszer negyedik az olimpián (2004, 2012) és a két világbajnoki hatodik hely (2003, 2009) is igen szépen mutat. De a száraz tények felemlegetése helyett most visszatérünk 2004-be.
Szólt a rádió, az okostelefon előtti boldog idők
Azt az olimpiát leginkább rádión hallgattam – Hévízen nem volt tévénk –, elképesztően izgultam végig, és bár csalódásként értem meg a két vereséget, a negyedik hely csodálatos eredmény volt. A kesernyés íz is azért volt a számban, mert az a csapat és azok a játékosok megérdemelték volna az érmet. A sport persze sosem az érdemről szólt.
Akkoriban szerettem meg örökre a magyar kézilabda-válogatottat (és ezzel nem voltam egyedül), akik játszhattak gyengébben, de a hozzáállásukra, a szívükre sohasem lehetett panasz. Aztán jött a mélypont, Nagy László küzdelme a szövetséggel, és a szomorkás évek, amikor a magyar helyett a spanyol válogatottal kacérkodott. Sokunknak fájt; emlékszem, még sértődött cikket is írtam ez esetről, talán elhamarkodottat, talán heveset, utólag nem biztos, hogy igazam volt. Sőt, valószínűleg nem volt.
Mentségem nem egyedi: a nemzeti csapat szent, sérthetetlen, azt lemondani nem lehet (legalábbis elfogadhatatlan a kétségtelenül beszűkült szurkolói szemszögből), még akkor sem, ha utólag megértettem: Nagy Lászlónak meg kellett harcolnia ezt a háborút a szövetséggel, mert mindig a legjobbaknak kell ezt megtenniük.
(Lásd Fucsovics Mártont most.)
Amikor a magyar csapat nyeri az évtized meccsét
Nagy akkor már a világ egyik legjobb kézilabdázójának számított, mind védekezésben, mind támadásban, ahogyan a legnagyobb klasszisok. Hatalmas fegyvertény volt, amikor a Veszprém hazacsábította, a szupercsapat alapembere lett, a válogatottba is visszatért, és 2012-ben megint negyedikek lettek az olimpián. Akkor már ő volt a vezér.
Olyan tisztelet övezte az ellenfelek és a bírók részéről, amit nem sok játékosnál láttam, ha láttam egyáltalán. Igaz, nem színészkedett, nem torzsalkodott, nem is nagyon reklamált, pedig a magyar csapatok korántsincsenek harmonikus viszonyban a nemzetközi játékvezetéssel.
A 2012-es olimpián az Izland elleni negyeddöntő a kézilabda esszenciája volt, olyan többfelvonásos dráma, amelyet sohasem felejtünk el. Az angol nyelvű összefoglalóban éppen most hallgatom újra, hogy mi voltunk az „underdogok”, azaz az esélytelenek. És tényleg így volt, csak éppen nem akartuk elhinni. Az angol nyelvű végjáték itt megnézhető.
A 60. percben végre a magyar csapat hajtott végre csodát, amikor a végig elképesztő Fazekas Nándor védte az izlandi hetest, és az ellentámadásból Lékai Máté két másodperccel a vége előtt egyenlített (27–27).
Jöhetett az első (30–30), majd a második hosszabbítás, amelynek végén az izlandiak már nem tudtak egyenlíteni: Magyarország jutott be az elődöntőbe.
Nagy László ezen a meccsen már minden szinten vezér volt: kilenc gólt szerzett, elől-hátul elképesztően játszott. A svédek elleni elődöntőben aztán hiába tett meg mindent a fáradt csapat, bár nagyon közel volt az újabb hatalmas bravúrhoz, végül egy góllal kikapott, a horvátok elleni bronzmeccsen pedig már nem volt esély. Ezt az érmet talán még inkább megérdemelték, megérdemeltük volna, de az érdem, mint tényező továbbra sem játszik szerepet.
És az elveszített BL-döntők...
Nagy László közben a Veszprémben is nagyot alkotott: 2015-ben és 2016-ban is döntőt játszott a csapat a Bajnokok Ligájában, de sajnos mindkétszer kikapott.
A második a kézilabda történelmének egyik legnagyobb pofonja, bravúrja volt. Attól függ, honnan nézzük. Én máig nem tudom elhinni, hogy akkora előnyről fel tudott jönni a Kielce, de kétségtelenül így történt.
Akkora gyomros volt, amiből nagyon nehéz volt felállni. Ezért is volt hatalmas tett a mostani finálé elérése. És ezért is fáj ennyire ez a vereség.
Világklasszis átlövőnk már jó előre bejelentette, hogy ez lesz az utolsó éve játékosként. A válogatottól a téli világbajnokság után köszönt el, a Veszprémben pedig a hétvégén játszott utoljára. Nem úgy sikerült, ahogyan tervezte, ahogyan megálmodtuk. Az elődöntőben megsérült, és így a csapatnak sem volt esélye a döntőben. Már az is csoda volt, hogy egyáltalán pályára lépett.
Azt hittük, ez a győzelem már előre meg van írva
Pedig minden azt ígérte, hogy most, pályafutása végére meglesz az első, magyar csapattal elért Bajnokok Ligája-győzelme. A Veszprém pokolian rosszul kezdte a szezont, olyan gödörben volt, mint talán még soha, de az edzőváltás, a spanyol David Davis érkezése mindent megváltoztatott.
A magyar bajnok feltámadt a poraiból, és végül tükörsimán, kettős győzelemmel jutott be a Final Fourba, ott pedig a szombati elődöntőben azt is elbírta, hogy előbb a zseniálisan védő Sterbik Árpád, majd Nagy is megsérült. Mindez a fináléban ütött vissza.
„Óriási csalódottság van bennem. Az első félidő borzalmas volt, a kapusainknak nem tudtunk segíteni, utána pedig nem tudtunk kijönni belőle. Pedig az ellenfelünk semmi mást nem csinált, csak azt, amire számítottunk, nagy meglepetés nem ért bennünket – mondta utolsó meccse után Nagy László. – Ilyenkor nem számít a fájdalom, örülök, hogy sikerült játszanom, de keserű szájízzel hagytam el a pályát.”
Mi is. Ezt már nem lehet újrajátszani. Mégis, siránkozni is kár lenne.
Bár most elbúcsúztatjuk Nagy Lászlót, ő és a tudása is a magyar kézilabdáé, a magyar kézilabdával marad. A világklasszis a klub sportigazgatójaként folytatja, és egyénisége, elismertsége és felkészültsége a garancia arra, hogy ugyanolyan sikeres lesz, mint játékosként.
Óriási közhely, hogy most már csak a következő Nagy Lászlót kéne valahogyan megtalálni... Talán éppen neki sikerül.
Köszönünk mindent, Nagy László!
Fotó: MTI
