Grosics Gyula élete végéig tartott a kommunistáktól – Nem írt alá az ÁVH-nak, embernek maradva lett legenda
Grosics Gyula nemcsak utolérhetetlen legenda, de igazi hazafi, aki ember maradt az embertelenségben. Még idős korában is összerezzent néha, mintha tartana valamitől. Volt mitől, már 1949-ben megdolgozta az ÁVH, de nem írt alá, nem jelentett. Később világklasszis lett, akit ötvenhat után újra elővettek, de abból a pofonból is felállt. Munkatársunk gyerekként találkozott Grosiccsal, akit a legintelligensebb, legérzékenyebb Aranycsapat-legendának látott.
A gyerekkori emlékek
Az 1990-es években – ha jól emlékszem, '93-ban – Apámnak, aki akkor a TeleSportban dolgozott, volt egy „fejlövése”, mégpedig, hogy rongyfoci-bajnokságot szervez, és erre meghívja az Aranycsapat akkor még élő tagjait.
Így is tett, ezért gyermekkorom meghatározó élménye lett minden pillanat, amit a legendák társaságában tölthettem. Bevallom, ekkor nemigen érdekelt semmi, kizárólag a magam útját jártam a zenében és a sportban, de az Aranycsapat még engem is lekötött, imádtam velük lenni. Ezen találkozókon Grosics, Hidegkuti, Buzánszky, Czibor és Puskás voltak jelen, édesapám és néhány jóbarát, valamint (ha jól emlékszem, három alkalomkor) jómagam is.
Ezen élmények az egész életemet, munkámat meghatározzák, és bár oldalakat tudnék írni mindenkiről, most hadd meséljem el azt, hogy gyerekként hogyan láttam Grosicsot.
Egyet elöljáróban: ezeken a főleg az Öreg Siposban megrendezett találkozókon hatalmas volt a jókedv, mindenki anekdotázott, egyedül én nem, természetesen, és jobban is tettem, hogy csak figyeltem. Ezekben az években a fiataloknak még nem volt mit nyomkodni, legfeljebb walkmant hallgathattam, de ilyen társaságban bűncselekmény lett volna, illetve Apám leverte volna a fejemről. Így figyeltem, és bevallom, ez nem is esett nehezemre.
Grosics Gyula volt mindig a legelegánsabb, leghiggadtabb, és remélem, nem haragszik meg a világ, de gyerekként úgy éreztem, talán a legintelligensebb is. Mindig mosolygott, kevésbé volt harsány, de neki is megvoltak a történetei, viccelődései mindenki irányába. Én egy klasszikus Gentleman-nek láttam, szerintem az is volt.
Viszont mindig szomorú volt a szeme, szinte el sem hitte, hogy most végre együtt sörözhet régi barátaival, mindig körbenézett, mintha tartana valamitől, mintha várna valakit, olyankor leszaladt néhány pillanat erejéig a mosoly az arcáról és komor lett, majd mikor ezzel végzett, megigazította zakóját vagy ingjét, néha szemüvegét, és megnyugodva beszélgetett tovább. Főleg a Siposban láttam ilyennek, amikor a Rongyfocin voltunk, szabadtéren nem viselkedett így. Ami meglepett, hogy szinte csak őbenne maradtak meg igazán ezek az érzések, félelmek, illetve Cziborban, de az egy másik cikk témája lesz.
Az ÁVH kereszttüzében
No, de kanyarodjunk vissza az időben, 1949-et írunk, ugye, milyen korai ez a dátum? Igen, Grosics már ekkor szerette volna maga mögött tudni a kommunista rezsimet. Ebben az időszakban a MATEOSZ kapusa volt és jól is ment neki a játék, de a bolsevik politika a „torkán akadt”, emiatt megbeszélte barátaival, hogy külföldre távoznak. A háza előtt várta a kocsit, már indulásra készen, amikor két marcona ember lépett oda hozzá, és ekkor még kedvesen ráköszöntek. Grosics Gyula nem sejtett semmit, ezért viszonozta az üdvözlést, de hamar kiderült, hogy a két férfi erősen érdeklődik, mire vár a kapus. A legendás Fekete Párduc azt válaszolta:
Az egyik barátomat várom. Ő Esztergomba megy, és útközben kitesz a szüleimnél Dorogon.
Egy pillanat múlva jött a válasz:
Jöjjön inkább velünk, majd mi hazavisszük. Lehet, a barátja késik vagy nem is jön, nincsen értelme rá várni.
Ez a reakció egyértelműsítette Grosicsban, hogy valóban jobb ötlet lesz a két úrral tartani.
Miközben a kocsi felé sétáltak, hamar stílusváltás érkezett, a némi tiszteletet áradó beszédből az ÁVH-s tisztek goromba fenyegetésbe mentek át. Veréssel, börtönnel és egyéb kínzásokkal próbálták megtörni a futballistát, majd később kihallgatószobába vitték az Andrássy útra. Itt hátulról világították két reflektorral a fejét egy csillámló vakolatú fal előtt. Grosics azonban nem írt alá semmit és nem is beszélt. Erős maradt, de sok-sok évvel később elmondta, hogy ha megverték volna, nem biztos, hogy ez a végeredménye az ügynek.
Szerencséje volt, hogy jó kapusként tartották számon, és egyértelműen azért nem verték el, mert további terve volt a diktatúrának vele, akárcsak Kocsis Sándorral. Két választása volt a kapusnak: vagy bemegy katonának, vagy irány a Honvéd. Grosics valahol örült is a lehetőségnek, így elfogadta a felkérést. Később még tizenöt hónapon keresztül be kellett az ÁVH-ba járnia. Ha igazak a hírek, ezekkel a találkozókkal a kommunisták nem sokra mentek, így több, mint egy év után abba is maradtak.
Grosics még egyszer el szerette volna hagyni az országot, de visszajött az emlékezetes Aranycsapat-turné után. Ettől független árulóként tartották számon, és a vb után egy év eltiltást követően átirányították a Tatabánya csapatához, ahol még hat éven keresztül védett. Olyan jól, hogy később még két világbajnokságon őrizte a magyar kaput.
Papp Laci, Kocsis vagy éppen Grosics története sok mindenben különbözik, de egyvalamiben mindenképpen egyezik, ez pedig a kommunista terror kíméletlen jelenléte. Igen, el lehet ismerni, hogy a vörösök jó csapatot raktak össze a Honvédba, no de hogyan, milyen áron? Olyan ára volt ennek, amit sok ember az élete végéig fizetett, és vélhetően a válogatott még ennél is eredményesebb lehetett volna, ha mindenki ott focizik, ahol szeretett volna.
Grosicsról az a hír járta, hogy megbocsátott, akárcsak Papp Laci; hogy valóban így volt, az sosem derült ki. Jól mutatja hozzáállását, hogy 2009-ben nem fogadta el a baloldali kormány díszpolgári címét. Ember maradt, nem hajlott meg sosem.
