Elég a rinyálásból! − Nem az a vesztes, aki kikap, hanem aki elsírja a lehetőséget
Jaj, gyenge játékkal kikaptunk Svájctól! Jaj, kikaptunk a sokkal erősebb németektől is! Jaj, most mi lesz?! Jaj, vége a világnak, ugye? Hát a francokat! Drámázás helyett inkább a kármentéssel foglalkozzunk, mert a lehetőségek nem a látványos csapáskor úsznak el, hanem utána, a nyavalygáskor!
Semmi keresnivalója a magyar válogatottnak az Eb-n – állapította meg valami bajnok a foteljéből. Hatalmas szakértő lehet, hiszen minden világversenyről esnek ki csapatok győzelem, pont, sőt akár rúgott gól nélkül, ám még ezek a csapatok is kijutottak oda, eredményesen végigdolgoztak egy selejtezősorozatot, tehát ott a helyük. Az 1994-es világbajnokságról például Görögország 0 ponttal és 0:10-es gólaránnyal ment haza. Nem volt ott keresnivalója? Ugyanezek a görögök amúgy többek között minket múltak felül a selejtezősorozatban. Ugye, így rögtön milyen jók és szimpatikusak nektek, öngyűlölő, mindenszarista magyaroknak? Istenem, milyen szánalmasan egyszerűek vagytok. Akinek nem volt keresnivalója azon a vb-n, az többek között a magyar válogatott volt. A mostani válogatottunk viszont mindenkit maga mögé utasított a selejtezőben, szóval elég egyértelmű a helyzet.
Nincs szükségünk az örökös károgásra, panaszkodásra, amivel az idült negatív figurák a többieket is le akarják rángatni a maguk nyomorult világába, legyen szó fociról és minden másról.
És ha kikaptunk, akkor mi van? Legrosszabb esetben pont nélkül megyünk haza, de akkor is itt voltunk az Eb-n. Sokan ezt is sóvárogva nézik, mert ők nem lehetnek itt. A brazilok 1:7-re kaptak ki a hazai világbajnokságuk elődöntőjében a németektől, a brazil foci mégse halt meg. Ezzel szemben mi gyűjtögetjük, és szorgosan számon tartjuk, felemlegetjük az összes szörnyű pillanatot, amelyeknél minden egyes alkalommal meghalt a magyar foci a kortársak szerint. A magyar foci majdnem annyiszor halt már meg állítólag, mint a baloldalnak a sajtószabadság.
Nincs szükségünk az örökös drámázásra se, a bármilyen kudarc fölötti világvégézésre, összeomlásra, ami a szurkolókra, sőt a játékosokra is átterjed.
A hollandiai 8:1. A máltai 2:1. A jugoszláv 1:7. Az Izland elleni 1:2. Mindegyik egy naaagy-naaagy, elsiratott futballhalál volt a közvélemény számára, de aztán mégis mindegyik halál után volt élet. Mindegyik után jutottunk például nyolcaddöntőbe csoportelsőként a 2016-os Eb-n, és mindegyik futballhalálunk után vertük meg az angolokat és a németeket a Nemzetek Ligájában. Na, és persze ott van minden magyarfutball-halálok archetípusa, az irapuatói katasztrófa, a szovjetek elleni 0:6 Mexikóban.
Az se volt szép, de abból is azért lett akkora katasztrófa, mert a kármentés helyett a drámázással voltunk elfoglalva. Nagy reményekkel mentünk ki, és a legelején kaptunk egy verést, úgyhogy kész, ennyi volt. De nem kellett volna, hogy ennyi legyen.
Ugyanazon a vb-n Uruguay 1:6-re kapott ki Dániától, mégis eljutott a nyolcaddöntőig, amíg mi a 0:6-unkat sirattuk.
Azt az 1986-os világbajnokságot ugyanolyan rendszerben bonyolították le, mint a jelenlegi Európa-bajnokságot: hat darab négyes csoportba osztották a csapatokat, ahonnan nemcsak a csoportok elsői és másodikjai jutottak tovább, hanem a négy legjobb harmadik is. A harmadik helyezettek rangsorában Bulgária és Uruguay is nyert meccs nélkül került a továbbjutók közé, Uruguay ráadásul szintén katasztrofális gólaránnyal, Magyarország viszont egy győzelemmel (amely akkor még csak 2 pontot ért) kiesett.
Ha a 0:6 után nincs a teljes magyar népre és a válogatottra kiterjesztett lelki összeomlás, ha a „mit vesztettünk” helyett a „mit nyerhetünk még”-re koncentrált volna mindenki, akkor elérhető lett volna a továbbjutás. Elég lett volna a második fordulóban Kanadát 2:0 helyett 3:0-ra legyőzni, az utolsó körben pedig a nagyon erős franciáktól 0:3 helyett csak 0:2-re kikapni, és akkor mi kerültünk volna a nyolcaddöntőbe. És úgy nem az utána következő három évtized szégyenteljes mélyrepülését elindító irapuatói katasztrófaként vonult volna be a történelmünkbe az a vereség, hanem az irapuatói kisiklásként, amelynek ellenére, húsz év után újra továbbjutottunk a csoportból egy világbajnokságon. Ugye, milyen kevésen múlnak a dolgok? Az a kevés pedig rajtunk múlik.
Ezt akkor, és azóta sem tudatosította a közvélemény, talán maga a csapat sem igazán, hiszen mindenki a meddő önsajnálattal volt elfoglalva.
Ezt a 38 éves történetet persze nem lehet már megváltoztatni, a mostanit viszont igen. A legnemesebb megoldás Skócia megverése lenne több góllal, hogy ne kelljen aggódnunk a gólarányunk miatt. De még az sem kizárt, hogy lesz a harmadik helyezettek közt legalább kettő kétpontos, akiket Skócia bármilyen arányú legyőzésével megelőzünk. Az esély tehát él, és a „mindennek vége, csalódást okoztak, NB III-as szintű focisták, semmi keresnivalójuk ott” nyavalygás helyett inkább arra kéne figyelni a szurkolóknak, az országnak, és ezt közvetíteni a csapat felé is, hogy le van szarva, mi volt, hanem abból hozzuk ki a legtöbbet, ami lesz. Tegyük meg érte azt, ami rajtunk áll, a többit meg bízzuk a Jóistenre!
Aztán ha nem sikerül, akkor ez van, emelt fővel hazajönnek a fiúk, ha viszont sikerül, és mehetünk egy nyolcaddöntős jutalomjátékra, akkor olyan boldogan fogunk a károgók pofájába röhögni, amilyet el se tudtunk képzelni a második vereségünk után. Hajrá, magyarok!
