Mezőnyben hengerelt, eredményben szenvedett Spanyolország az olaszok ellen
Az Európa-bajnokság mezőnyben legerősebb csapatát már nyilvánvalóan ismerjük, de a végső győzelmére még nagy bátorság lenne fogadni. Spanyolország lélegzetvételhez sem engedte az egyébként nem gyenge olaszokat, akik elképesztő módon kiscsapatnak tűntek az ellenfelükhöz képest a játék minden elemében – nemcsak a nyilvánvaló tudásbeli különbségben, hanem a hozzáállásukkal, a túlbiztosított, óvatos játékukkal is. Ezek sem változtatnak azonban a tényen, hogy a spanyolok a rengeteg helyzetük ellenére nem tudtak gólt lőni, csak öngóllal győztek, ami nem túl dicsőséges, pláne ekkora fölény mellett. Belehalnak-e a szépségbe, mint annyiszor, vagy megtanulnak győzni, mint 2008–2012 között? – az lehet az Eb legfontosabb kérdése.
Egymásnak ugrottak a spanyolok és az olaszok, ahogy kell, nyoma se volt az angoloktól látott alibizésnek, pörgős focit kaptunk kezdettől fogva. Sőt, majdnem gólt is, mert Pedri másfél perc után gólt fejelhetett volna, 9 perccel később pedig Williams homlokán volt ott a gól, de kapu fölé fejelte a háló helyett. Meglepetés nem volt egyébként, a spanyolok uralták a területet, ahogy szokásuk; ellenük nagyon-nagyon kevés csapatnak van esélye pozitív labdabirtoklási mérleget hozni. Az olaszok sem tartoznak ezek közé, viszont kevesen tudnak olyan fegyelmezetten védekezni és olyan lényegretörően kontrázni, mint ők. Helyzeteik ugyanakkor a hispánoknak adódtak – a félidő közepén Morata kereste az átlőhető rést a tizenhatoson belül, de kisodródva, éles szögből már csak Donnarummát tudta eltalálni, pillanatokkal később pedig Fabian Ruiz tűzte rá kőkeményen távolról, Donnarummának minden tudása kellett, hogy kipiszkálja a léc alól.
Spanyolország gyakorlatilag egykapuzott, de ne essen félreértés, ez amúgy egy jó olasz csapat. A spanyolok viszont félelmetesen magabiztosak, tökéletes labdakezeléssel, gyors és pontos passzokkal, pillanatok alatt a semmiből megteremtett gólhelyzetekkel, amikor náluk van – szinte elvehetetlenül – a labda, és a legapróbb pontatlanságra is lecsapva, odaérve, már a középpályán megszűrve a támadásokat, amikor védekeznek. Mindig legalább egyfős létszámfölényben a labda körül, a csatársorukban ráadásul a még a 17 életévét sem betöltött Lamine Yamal és a hozzá képest öregnek tűnő 21 éves Williams kevergeti a lapokat szédületesen a széleken. Ezek együttesen eredményezték azt, hogy az olaszok gyakorlatilag nem léteztek a spanyol kapu előtt, se támadásépítésből, se kontrából nem tudtak rendesen felérni.
Csupán a gól hiányzott a spanyolok boldogságához, de az nem bírt megérkezni. Már-már olyan érzésünk lehetett, hogy működni kezd a spanyol betegség: lefociznak akárkit, rengeteg helyzetet hagynak ki egymás után, aztán jobb esetben döntetlen lesz, rosszabb esetben benyalnak egyet hátul, és rohanhatnak kétségbeesetten az egyenlítésért. A lenyűgöző technikai tudást a 2008-as Eb-győzelmük óta nem látott célfutballal kombinálják, úgyhogy talán most nem lesznek ilyen problémáik, de ezt még most sem lehet egyértelműen kijelenteni. A gól ugyanis összejött nekik, de nem ők lőtték. Williams beadását Donnarumma kiütötte, de Calafiori térdét találta el, onnan pedig a hálóba pattant a labda.
Megnyugodhattak hát a spanyolok, mert az nem volt benne ebben a meccsben, hogy az olaszok betalálnak, az olasz játékosok láthatóan túlbiztosítva, félénken passzolgattak a spanyolok közelében, így pedig esélyük se volt komoly helyzetet teremteni. Közben viszont Morata és Jamal kevéssel tévedett, Williams még kevesebbel, hiszen a felső lécre tekert, és Perez két óriási helyzetét is kivédte Donnarumma az utolsó pillanatokban. Lehet erre úgy tekinteni, hogy Donnarumma bravúrt bravúrra halmozva kivédte a spanyolok szemét, de úgy is, hogy ez a valószínűleg bárkit lefocizó csapat nem volt képes rendes gólt lőni az olaszoknak. Ez pedig az előtörténetüket ismerve, minden látványosság ellenére is aggodalmat szülhet a spanyol szívekben.
B-csoport
SPANYOLORSZÁG–OLASZORSZÁG 1:0 (0:0)
gólszerző: Calafiori (55., öngól)
