“Szabadságfetisizmus” járvány idején

A járvány már az életünk része, úgy tűnik belátható ideig velünk marad, és ha nem ez a vírus lesz velünk, akkor majd néhány nyugalmas év után egy másikkal kell majd szembe néznünk. Nem hangzik jól ez és most egy olyan korban élünk még, ahol bizonyos rossz híreket nem akarnak meghallani az emberek, elfogadni meg aztán végképp nem hajlandók.

Egy ország, és fura módon ezt nem szoktuk olyan kifejezetten hangsúlyozni, alapvetően kockázatközösség. Az ország állampolgárai az államon keresztül biztosítják egymás számára a mindennapi élet feltételeit. Minél fejlettebb egy állam és minél jobban együttműködnek az emberek egymással, annál szélesebb azoknak a szolgáltatásoknak a tárháza, amelyeket egymásnak a munkamegosztás segítségével nyújtunk. Az együttműködés azon a bizalmon alapul, hogy mindenki más is megteszi a közmegegyezés szerint fontos és elengedhetetlen dolgokat.

Mindezen számtalan emberi együttműködés egy olyan világot eredményezett, amelyben van áram és víz, meg gáz a vezetékekben, mindig, a vezetékeket karbantartják, vannak utak, amelyeket járhatóan tartanak szorgos kezek, van mentő, amely kijön, ha valaki balesetet szenved vagy rosszul van, vannak kórházak, ahol meggyógyítják az embereket aztán, kijön a tűzoltóság ha ég valami, és a rossz emberek visszafogják magukat, mert van rendőrség, meg börtön. Időről időre felmerülnek azonban olyan új dolgok, kihívások a közösségünk számára, amelyek újabb közmegegyezéseket és közös irányú cselekvéseket kívánnak meg. Ezek már nem olyan magától értetődő dolgok, mint a mentők vagy a tűzoltóság, hiszen ezek sem voltak mindig, ezek a társadalmi szolgáltatások nem sokkal régebbiek száz évnél. Ahogy nőnek a társadalmunk, a kockázatközösségünk erőforrásai és technikai képességei, annál több problémát oldunk meg, annál könnyebbé, veszélytelenebbé, fájdalom- és betegségmentesebbé tesszük a mindennapi életünket.

Ezen a képességünkön kezdett el aztán élősködni az emberi jogok végtelen kiterjesztésének ideológiai projektje, a szabadságfetisizmus. Amíg nem voltak nagyobb bajok, a társadalmunk, a kockázatközösségünk kibírta valahogy, hogy némelyek a “szabadság” címszó alatt, ami persze általában korlátlan önmegvalósítást jelent semmi mást, ne vegyenek teljesen részt a kockázatközösségünkben. Természetesen a fenntartási részéből óhajtottak kimaradni, attól akartak “megszabadulni”, a szolgáltatásokból a szabadságuk jegyében természetesen szükségleteik szerint akartak csemegézni. A lehető legpőrébb önérdek érvényesítés, persze mindig keresett indokokat, hogy valaki miért lop, miért kerüli az adót, miért kerüli a munkát, miért marad ki úgy egyébként a kockázatközösségből tetszése szerint, de ideológiává, “szabadságjoggá” ez az őrület csak a XXI. század elejére vált. A jogok már annyira előbbre valóak, mint a kötelességek, hogy utóbbiakat egyre jobban félve, szégyenkezve merjük csak említeni, és csöndben hallgatjuk azokat, akik nagy hangon követelik a jogaikat, már nem csak a kötelességeiktől teljesen elszakadva, hanem a társadalmunk, a kockázatközösségünk teherviselő és technikai lehetőségeit is teljesen figyelmen kívül hagyva.

Visszatekintve kifejezetten rémisztő, hogy amikor kitört a járvány, milyen sokan tekintették a személyes szabadságukra veszélyes valaminek és nem szimpla életveszélynek. Pedig ez utóbbi van előbb, sokkal-sokkal előbb. Egy járvány nem jogi probléma, hanem élet és halál kérdése. Kötelező oltások azért vannak gyermek- és csecsemőkorban, mert amikor eljutott oda az orvostudomány, hogy az embereket tömegesen megölő, megnyomorító betegségek jelentős részét képessé vált oltásokkal hatékonyan megelőzni, az embereknek még napi tapasztalata volt a fertőző betegségekből bekövetkező gyermekhalál. És szerencsénkre az “emberijogizmus” sem volt még feltalálva. Több generáció óta azért csökkent a gyermekhalandóság, mert kötelező oltásokkal mindenkit, tényleg mindenkit megvédünk gyermekkorban a sokszor halálos fertőző betegségektől. De a ma embere már csak az előnyöket látja, azt gondolja, hogy a világ eredendően ilyen és nem hajlandó tudomásul venni, hogy a valóságban, az oltások nélkül hányan nem érnék meg a felnőtt kort vagy halnának meg fiatalon.

Így juthattunk el oda, hogy a ma emberei közül sokan egy oltásban alapvetően és elsődlegesen nem a védelem eszközét látja, hanem a személyes integritását veszélyeztető beavatkozást. A járványból következő korlátozó intézkedéseket pedig csak a személyes szabadsága elleni állami terrorként tudja értelmezni. De egy a személyes szabadságot tiszteletben tartó társadalom természetesen vállalhat bizonyos észszerű kockázatot annak érdekében, hogy a személyes szabadságukkal élő, oltakozni nem kívánó állampolgárainak is adjon döntési lehetőséget. Mondhatja azt, hogy nem kötelező az oltás, de akkor azt is mondania kell, hogy bizonyos helyekre nem mehetsz, bizonyos dolgokat nem csinálhatsz, mert statisztikai értelemben akkor veszélyeztetsz másokat. Hiszen a kockázatközösségünk továbbra is fennáll, az egyedi viselkedéseinkből áll össze a közös viselkedésünk és mindannyiunk közös célja, a fertőződés kockázatának csökkentése.

Csakhogy a potyautasaink, az oltást megúszni akarók azt mondják, hogy ez az ő személyes szabadságuk korlátozása, az egyenlőség elvének megsértése, az ő stigmatizálásuk, kitaszításuk, ami nem járványügyi indokok alapján történik, hanem azért, hogy rákényszerítsék őket az oltásra. És rögtön itt is vagyunk a célnál. Tele van a társadalmunk olyan emberekkel, aki csak a személyes világában és önmegvalósításában él, nem képes másképp értelmezni semmit, csak a saját hóbortjai alapján akar élni. Természetesen úgy, hogy a kockázatközösségünk által nyújtott minden szolgáltatást igénybe vesz, sőt kikövetel magának. Mert az neki jár. Ha valakit egészségügyi okokból nem lehet beoltani annak is viselnie kell ennek a következményeit, egyrészt együtt kell élnie a veszéllyel és neki is úgy kell viselkednie, hogy ne veszélyeztessen másokat, ami ebben az esetben egybe esik azzal, hogy magára is vigyáz. De aki szabadon dönthet arról, hogy nem akarja beoltatni magát, az továbbra is “teljes szabadságot” akar.

Döbbenten tapasztalhatjuk, hogy hány formálisan értelmesnek tűnő diplomás, akár doktorival is rendelkező ember (természetesen az esetek döntő többségében “társadalomtudományos” képzettségű emberekről beszélünk) képtelen megérteni, felfogni, hogy egy járványos megbetegedés hogyan terjed és hogyan lehet a terjedését megakadályozni. Létrehoztunk egy olyan emberfajtát, aki mindent a saját személyes szabadsága szempontjából néz, aki jogi megoldást keres a természettudományos problémákra, mert azokat is jogszerűen, a liberális értékeknek megfelelően akarja megoldani. És ne felejtsük el, ezeket a potyautasokat, a kockázatközösségünk élősdijeit mi tartjuk el és mi tartjuk életben. Elvi okokból nem akarnak emberek részt venni a közös védekezésünkben. Hát ne tegyék, de akkor viseljék el az elveik következményeit a való világban, ahol a dolgoknak komoly következményeik vannak. Fogadják el a társadalom, a közösség döntését, a tudomány döntéseit és segítsenek megvédeni magukat és mindenki mást is.

Fotó: Horváth Péter Gyula