Németország–Olaszország (21, tv: M4), stílusok harca, vagy inkább nagyon is hasonló stílusok harca? Szerencsés Dániel Márton már több meccset elemzett a Pesti Srácoknak, mivel a Serie A és az olasz futball rajongója, természetes is lehetne, hogy az olaszok sikerét jósolja. Ez a cikk viszont jóval mélyebb ‘szurkolói drukknál’. Elemzése bemutatja az átalakult válogatottat, aminek a védő, liberó Bonucci a kulcsfigurája.
Szerencsés Dániel Márton
Salida de balón desde la defensa. Von hinten heraus aufbauen. Costruzione dalla difesa. Build-up from the back. Építkezz a védők, a védelem felől.
Az elmúlt két évtized (az 1995-ös Van Gaal-féle BL-győztes Ajax-ot követően Ricardo La Volpe, a 2003-as mexikói válogatott kapitánya, Pep Guardiola példaképe volt a másik úttörő) futballfilozófiai és játékszervezési trendje volt az ún. pozíciós játék. Guardiola (aki személyében a legnagyobb hatással volt a modern futballra) Barcelonája szerint a kultikus „Salida Lavolpiana”.
Ennek az „elvnek” a lényegéről, tömören Juan Manuel Lillo (legendás spanyol edző, akinek Pep egy rövid ideig – a mexikói Dorados de Sinaloa-ban játékosa is volt) a következőt állítja:
„A pozíciós játék – gyakorlatilag – abból áll, hogy a védők vonalán kívül létszámbeli fölényt hozunk létre a letámadó ellenféllel szemben. Onnantól, hogy az első labdajáratás tisztán megvan, már minden sokkal egyszerűbb.”
Mi köze van ennek a mai negyeddöntőhöz? A Squadra Azzurához, Conte-hez, Bonuccihoz, Joachim Löw-höz, az Eb-hez? Nagyon sok. Ennek az „kultusz-irányzatnak” az (válogatott szinten) elsőszámú szellemi örökösei fognak összecsapni a ma esti rangadón. A pozíciós játék magasiskoláját fogjuk látni.
Megismétlődhet a Juventus–Bayern München ütközet
Löw a Bayern-féle hibrid túlzóan „intellektuális” irányát követi, 4–6–0-os „csatár nélküli” felállással, de Conte is Guardiola tanításait dolgozta fel, Barcelona, Atlético-jegyekkel működő ’Juventust’ épített a válogatottból. Megismétlődhet a Bajnokok ligája-nyolcaddöntő szenvedélyes, lenyűgöző párharca (második mérkőzés: Bayern München–Juventus, 4–2).
Bayern-Juve / Fotó: UEFA.com
Kiölték a lendületet, és az agresszivitást a német futballból
A német válogatott támadósorán (főként Mülleren) érezni lehet, hogy az összetett hadrendekkel, „guardiolás” felrakásokkal fokozatosan kiölték a Jupp Heynckes által képviselt lendületes, agresszív és direkt támadófocit, a brutalitást. Ez lehet a veszte a Nationalelfnek az olaszok ellen (hiába az EB előtti 4–1-es német győzelem).
Conte, Allegri, a Juventus és az olasz futball reformerei, akik a közelmúltban szintetizálták a BL-szintéren felhalmozódott edzői tudást, innovációt (főként van Gaal– Ajax. Ancelotti– AC Milan, Real Madrid, Guardiola– Barcelona, Simeone–Atlético Madrid). Az „ismeretlenségből”, „klasszis-nélküli”, ’összehordott’ keret nem véletlen.
Dühöt, bizonyítási vágyat sejtet, vagy éppen ellenkezőleg, a tökéletes kimunkáltságot.
Conte meg akarja mutatni, hogy ő a legjobb, az első számú olasz edző, jobb, mint Allegri, jobb, de legalábbis méltó utódja Ancelottinak, Cesare Prandellinek (az olasz válogatott modernizációja utóbbival kezdődött). Ez az EB is bizonyítja, hogy Conte több mint öntörvényű, megalkuvást nem tűrő „spirito”, Conte az olaszok „generálisa”, tábornoka lett.
Fojtogatóan agresszív kontrafutball
Az olaszok már nem pusztán védekező-kontrajátékra épülő modern „catenaccio”-t játszanak (ahogyan ezt Conte külön említette is: „L’Italia non è catenaccio …”) Nem, hanem félpályás, ill. egészpályás letámadással, a játéktér beszűkítésével (lásd: a spanyolok elleni mérkőzést, ahol Pique-t, Ramost és a szélső védőket támadták), a feltolt, kreatív védősorral fojtogatóan agresszív kontrafocit, amúgy a Barcelonához hasonlóan.
Ez alapvető változás az Andrea Pirlo (mélységi irányító) nélkül fellépő olasz válogatott esetében. De Rossi egészen más szerepkörben játszik, Éder az ék, Pellé pedig visszavont szerepkörben marad, és Giaccherini érkezik támadó középpályásként, harmadiknak. Ez a csatárjáték a ’hátsó’, támogató csapatrészek, a középpályás irányító(k) ellehetetlenítését szolgálja, a spanyolok ellen Busquets passzainak kombinációs lehetőségeit nagyrészt elzárták. A labdakihozatal szétzilálásával, a passzsávok fedésével, a hosszú passzok kikényszerítésével érik el a labdaszerzést, ill. labdavesztést. A spanyolok ellen Conte következetesen javította Allegri hibáit – azaz a Juventus–Barcelona 2015-ös BL-döntő tanulságaiból építkezett.
Eredmény: komplex-reaktív és villámgyors, nem labdatartásra felépített pozíciós passzjáték a labdakihozatalnál, ami szinte minden esetben Buffon–Chiellini vagy Buffon–Barzagli passzokból indul. Conte a középpálya balra-jobbra tolódásával kínosan ügyel a négy a három elleni helyzetek kiépítésére), de nagyon fontos a saját hagyományaik mély tisztelete, alkalmazása is (lásd még: három védős játék). Álcaként felhasználja az olasz futballal kapcsolatos élő, megrögzött előítéleteket. Ezek alkotják az edző fegyvertárát. Természetesen – minden más feltételezés ellenében –, az uralkodó mentalitás továbbra is defenzív.
Tehát a védekezés – elsősorban – nem a védőjátékosok feladata. A védekezés a letámadás, a labda nélküli pozíciós játék szintjén csapatszintű feladat.
Erre éppen megfelelő a box-to-box középpályás Parolo, a védelembe visszahúzódó, előtte helyezkedő half-back De Rossi, akit feltehetőleg Stefano Sturaro fog most pótolni, és az olaszok „hátsó hármasa”, amely sokkal inkább a Helenio Herrera-féle „Grande Inter-iskola” liberóira (söprögetőire) emlékeztet, semmint klasszikus ütköző, romboló centervédőkre.
Ahol a liberó, a védő irányít
Ebből az elsőszámú védőhármasból, akire a leginkább illik a liberó megnevezés. Giorgio Chiellini Bonucci protagonistája, Andrea Barzagli pedig az „untermann”. Bonucci nem a párharcok megnyerésében, a levegőben erős, nem is kifejezetten gyors (mondjuk a francia Varanéhoz mérve), de helyezkedése, játékintelligenciája, passzpontossága Pirlot, Scholest idézi. A Serie-A-ban gyakori ez a „védőtípus”, pl.: az ex-interes, elherdált tehetségű Ranocchia, az ex-romai Romagnoli vagy a még felfedezésre váró palermói Goldaniga.
Bonucci posztjából, szerepköréből, a csapat támadójátékából adódóan, a szűk, erősen feltolt helyzetben mélységi irányítóvá válik, ezzel biztosítja a támadásokhoz szükséges létszámfölényt, a középpályások letámadását.
Ne gondoljuk, hogy a belgák elleni zseniális gólpassz az egyszeri véletlen műve, valójában ezek a Bonucci felől érkező mélységi passzok, lágy, tűpontos beívelések a Juventus játékának az egyik legfontosabb alapját képezik.
Így válik teljesen egyértelművé, hogy miért maradt ki az olasz keretből a Pirlo-utód Claudio Marchisio. Conte a védelembe helyezte legösszetettebb játékosát (ő az olaszok kulcsembere és védőszerepe, mélységi helyezkedése okán gyakorlatilag nem hatástalanítható). Az európai színtéren csak egyetlen védő passzol jobban Bonuccinál előrefelé, mélységből, aki nem más, mint Gerard Piqué. Ez talán nem is véletlen, ha a fentebb leírtakat (a Barça–Juventus párhuzamot) is figyelembe vesszük. Löw-nél és a Bayernben is hasonló szerepkörben játszik Jérôme Boateng.
Szóval (rövidre zárva), hogyan jutott a negyeddöntőig ez az „ismeretlen”, „középszerű” játékosokból álló olasz válogatott? (Ne felejtsük el, hogy Giaccherini, Candreva, a komplett védősor, már Prandelli 3–5–2–es felállásában is feltűnt.) A válasz, röviden: Antonio Conte. Hosszabban:
Conte megalkotta az Atlético és a Barcelona, az ellenpólusok kritikus tömegét, úgy, hogy nem vetette el a catenaccio, az olasz kontraiskola hagyományait sem.
Sokak számára váratlan eredmény, siker lesz, de az olaszok győzni, döntőzni fognak.
Fotók: UEFA.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS