Igyanak, ha akarnak, de a valóságot hagyják azokra, akik maguknál vannak!

Mel Gibson, Sylvester Stallone és Jon Voight híres színészek, rendezők, filmesek. Ha Trump valóban egyfajta nagykövetként küldi őket Hollywoodba rendet rakni, az csodálatos fejlemény lenne, a filmváros újra azt csinálhatná, ami a feladata. Nem aktív politizálás, nem ideológiai indoktrinálás, hanem filmgyártás. Ennyi. Cipőt a cipőboltból. A színészeknek pontosan ennyi a dolguk, nem várunk tőlük többet. Már csak azért sem, mert színészként, alanyi jogon, jellemzően a széthullott magánéletük rendbe rakásában meg a szerfüggőségeik leküzdésében sem tűnnek illetékesnek, nem még abban, hogy ki és hogyan irányítsa a világunkat.

Robert De Niro például azt harsogta, hogy Trump egy bunkó, egy idióta, aki el akarja pusztítani New Yorkot, sőt az egész világot. Alapos, kimunkált politikai érvelés ez, csak nem derült ki, hogy az ifjú Vito Corleone küzdelmei, Travis Bickle bekattanása esetleg Jack Byrnes családfői tapasztalatai vértezték fel őt ezzel a fantasztikus éleslátással, amelyet mindenképpen meg kellett osztania a világgal. Merthogy De Niro egy színész, ez a teljesítménye, erről ismert, nem másról. A színészek előszeretettel keverik össze az ismertségüket és a népszerűségüket a közéleti–politikai véleményük jelentőségével, az őket ilyen célból futtató, politikailag beágyazott producerek és média pedig jelentős részben ezért tartja őket.

Persze a színész is egyenrangú állampolgár, joga van a véleményéhez, joga van elmondani is. Ám ha már visszaél a másban szerzett népszerűségével, és elkezd agitálni, legalább szedje össze magát, és fröcsögés meg érzelmi kitörések helyett érveljen valamit!

Akadnak például olyan vlogok, videós csatornák, amelyek a rendkívül alacsony kognitív színvonaluk mellett is a politikai, közéleti történések kommentálásából lettek ismertek; jól van ez így, hiszen nyilvánvalóan ennek a szintnek is megvan a (nem is kicsi) közönsége, és ami alanyi jogon létezik a saját műfajában, annak a létjogosultságához nem fér kérdés. Képzeljük el, ha mondjuk a színészeknél is népszerűbb focisták kezdenék el, már aktív játékos korukban megmondani, hogy mit gondoljunk a politikáról! A színházak progresszív társadalma az elsők közt tiltakozna, és velük együtt jönne a szellemi fölényével hencegő liberált éttermiség, amely ugyanakkor sosem ütközik meg a buta színészek magabiztos kinyilatkoztatásain. Pedig van ám itt jó összehasonlítási alap!

A saját problémáik helyett a közéletet akarják megoldani

Nagy Zsolt nem egy született futballművész, de az akaratereje, szorgalma és a megalkuvás nélküli győzni akarása az NB I-ből is a Rossi-féle válogatott alapemberévé, egyik motorjává tette, aki magával ragadó energiával robotol fel-alá a pálya bal oldalán, gólokat lő, gólpasszokat ad. Nem valószínű, hogy neki kéne eligazítania minket a politikában – nem is mutatott soha ilyen szándékot –, ám a fent felsorolt erényei tekintetében bőven lenne miben hitelesen megszólalnia. Nagy II Zsolt, a színész, ellentétben saját elmondása szerint is egész más jellegű kihívásokon dolgozott az elmúlt akárhány évben, mintsem a góllövés Németországnak meg Angliának. Sőt, úgy nagyjából egész életében komoly alkoholproblémákkal küzd, és ezzel nincs egyedül – bizonyos színészek és celebek a közéleti-politikai állásfoglalásokban gazdag éveiket is azzal töltik, hogy ki-be járnak a rehabról, és magánemberként rendre elhasalnak a hétköznapokban.

Ezt mindig elhallgatják politikai észosztás közben, a színészi népszerűségükkel eltakarják, hogy éppen rájuk dől a saját világuk, bánatukban saturészegek, be vannak szívva, lőve. Ez sajnos mindig csak évekkel azután derül ki, hogy megmondták a frankót a közéletről.

De most már annyi ilyen derült ki, hogy amikor egy színész progresszív–baloldali politikai agitációba kezd, rögtön kezdjünk gyanakodni, hogy depressziós, be van piálva, tele van bogyókkal és porral!

Nagy II Zsoltban utóbb volt annyi becsület, hogy saját maga is erre figyelmeztetett, amikor úgy fogalmazott, hogy a színházi közeg buta mítoszait, ezt az egész toxikus kultuszt a társadalom is élteti. Hozzátette:

„El kellene már felejtenünk az önpusztító zsenik kultuszát.”

Persze nem ő az egyetlen, aki párhuzamosan tolta a szeszt és a kőkemény ellenzéki agitációt. A Quimbynek is van ilyen csasztuskája, a zenekar énekes-dalszerzőjének, Kiss Tibinek több éles megnyilvánulása ez ügyben, csakhogy a közéleti iránymutogatás közben a saját élete démonjaival küzdött, többször visszaesve. És ezek nem olyan sztorik, hogy néha vagy gyakrabban berúgnak az érintettek, hanem a masszív alkoholizmusról van szó, ahol két deci bortól is újra megborul a tisztának látszó ember.

Traumatizált emberekből csinálnak színészt

Az egymásba fonódó szenvedélybetegségek ráadásul csak a probléma egyik oldala, illetve már azok is következménynek tekinthetők. Ugyancsak Nagy II Zsolt színész mondta azt, hogy

„amikor elkezdtem színházzal foglalkozni, már minden este ment az okosodás, a fejtágítás, az őrület, a saját sebeink feltépkedése, ami nem volt jó, és mindig kellett valami tompító.”

Ilyen sebekből pedig azért vannak általában jól ellátva a színészek, mert eleve a lelkileg sérült emberekből szeretnek színészt csinálni. Gyakran hangoztatják is az érintettek, hogy a képzés során előbb lebontják a leendő színész személyiségét, majd újra összerakják. Lebontani viszont sokkal könnyebb egy eleve sérült személyiséget, mint egy kiegyensúlyozott, ép embert. A korábban szintén nagy erőkkel a baloldal mellett aktivistáskodó Fullajtár Andrea nemrég mesélte el, miért hagyott fel ezzel, és ott másról is beszélt:

„(…) olvastam egy franciaországi színészek körében végzett felmérést arról, hogy milyen gyerekkorból, háttérből jönnek. Közel 80 százalékuk traumatizált, nagyon nehezen megélt gyerekkorból érkezett. Ez óriási szám, és szerintem az itthoni adatok is kb. ilyenek lennének.”

A színészek, művészek közt minden korban felülreprezentáltak voltak a furcsa emberek, akik kilógtak a társadalomból, a dolgok normális menetéből. Ha benézünk a legendás történetek mögé, rendszerint ott sem a kiegyensúlyozottságot, rendezettséget találjuk. Kiváló példa a lángoló művészlélek, költő és vándorszínész Petőfi Sándor családjának a története. A 23 évesen egy 18 éves lányt megszöktető Petőfi ugyanezzel az olthatatlan tűzzel indult az első magyarországi választáson, ahol kampányolás közben megkergette a nép, majd ugyanezzel a tűzzel ment el a háborúba, ahol 26 évesen meghalt. Maga után hagyott egy özvegyet, akire onnantól szörnyű élet várt, és 39 évesen bele is halt a megpróbáltatásokba, valamint egy pár hónapos fiút, aki minden áron apja mintáját akarta követni, de teljesen elkallódott, és 21 évesen meghalt. Ez így azért nem annyira vidám és felemelő.

A művészélet nem a normális emberek élete

Színésznek, művésznek lenni nem hétköznapi élet, és a szó hétköznapi értelmében véve nem is normális élet. Hiába közismertek és népszerűek, gyakran a saját démonaikkal küzdenek elég komolyan, az ilyen küzdelmekkel kapcsolatos haragot pedig nagyon kézenfekvő megoldás kivetíteni a világra, a politikában keresve neki megfogható ellenségképet. Persze csinálják csak, nekünk viszont ehhez nincs közünk, és aligha ők azok, akiknek a szavát követni érdemes a közéletben. Szerencsére nem is az a feladatuk, hogy ebben eligazítsanak minket.

Az meg hab a tortán, hogy nem csak a színészek körében vannak hasonló gondok. Para-Kovács Imre is közismert a harcos ellenzékiségéről, aztán most kiderült, hogy egy Fidesz vs. baloldal harcnál fontosabb harcot kéne sikerrel megvívnia elég régóta. De ehelyett még ennek a beismeréséből is sikerült orbánozást csinálnia. Nem biztos, hogy ez a győzelemmel kecsegtető út.