"Színházban igen, izmusokban nem tudok gondolkodni" - Beszélgetés Andrási Attilával

December 12-én láthatja a közönség a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház Kié az ország? című előadását a Duna Palotában. Andrási Attilával a színház vezetőjével és a darab rendezőjével beszélgettünk.

061.hu

A Kié ez az ország? című darab tele van szimbolikus időponttal. Milyen arányban találhatóak benne fikciós, illetve valós történelmi tényeken alapuló motívumok?
A cselekmény 1934 októberének második hetében kezdődik, amikor is Marseilles-ben, horvát szervezésben, makedón merénylő, agyonlőtte a Jugoszláv királyt. A merénylők hamis útlevelei, melyekkel Franciaországba érkeztek, Eduard Benes a Csehszlovák köztársaság akkori külügyminisztere, és Vladimir Novak, a külügyminisztert állandóan kísérő rendőrfelügyelő nevére szóltak. Magát a merényletet az Első Világháborút kirobbantó Szarajevói merénylet válaszául szánták az elkövetők. A merénylet részleteinek megtervezésében és lebonyolításában jelentős szerepet vállalt az akkor már egykori Osztrák-Magyar Monarchia pravoszláv templomban keresztelt szerb – horvát származású frontparancsnokának katolikus szárnysegéde. Mint a fenti példából is látszik, ebben a teremtett világban időnként a tények sora, versenyre kel a teremtmények képzeletével, de az előadásunk nem a fennemlítettekről szól, ezen eseményeket csak felületessen érintjük.

A délvidéki hagyományban benne van a neoavantrgard kísérletezés (Symposion, stb.) Ha egy színház kényes történelmi témákat is feldolgoz, akkor a hagyományba nehezebben illeszthetőek be a meghökkentő, kortárs megoldások?
Színházban igen, izmusokban nem tudok gondolkodni. Az Udvari Kamarában a színpadon zajló történet fordulatai hivatottak a megdöbbenés élményének a létrehozására. Szeretném hangsúlyozni, hogy bár tudatában vagyok annak, hogy az élmények létrehozásával hat egy mű, de az élmények erejét nem keverhetem össze az érték mértékével. Mindeddig szándékosan elkerültem azt a divatnak beállított szellemi terrort, amely megköveteli és javadalmazza, ha az elkövető a szentet nevetségesnek, a magasztost különcnek, az alantast pedig természetesnek mutatja be.

Van-e mód arra, hogy a Felvidéken, Kárpátalján is bemutatkozzon a társulat? Ha igen, milyenek a tapasztalatai, mik a közönség reakciói?
Több mint egy évtizede járjuk az egész magyar szállásterületet, 150 helyszínen játszottunk, Székelyföldtől Őrvidékig, Felvidéktől Délvidékig. Ezen évtized alatt 140 állótapsot kaptunk. A határon túli területeken előadásaink félelem oszlatóak. Jelenlétünkkel bizonyítjuk, hogy arról, amiről eddig csak az otthon négy fala között lehetett értekezni, már nyílt színen, nagy tömeg előtt is szabadon lehet szólni.

A színház repertoárjába kizárólag a történelmi kontextusban lévő darabok szerepelnek, vagy beleférhet egy Petőfi A helység kalapácsa, vagy egy Molnár Ferenc-darab is?
Ha már minden olyan a jelenünket eredményező múltunkat érintő témát színre vittünk, amellyel mindeddig nem foglalkozott a magyar drámairodalom akkor feltétlen.

Voltak-e olyan történelmi tények, sorsesemények, amelyekről talán még a történész szakma sem tud, viszont az önök tárták fel?
A magyar történész szakma felkészült, és jóval többet tud múltunkról, mint mi, avatatlanok. Mi legfeljebb olyan részleteket bonthatunk ki, amelyek a tudomány számára másodlagosak, de nélkülük a vázolt esemény nem mutat túl önmagán, nem érinti a magasztost.

Belefér a színház koncepciójába a történelmi önkritika is, vagy színpadon nincs igazán mód árnyalni a bonyolult szituációkat?
A színház szinte mindig az árnyalásról szól, de az árnyalást nem keverhetjük össze az árnyék magasztalásával, az árnyékhoz mindenekelőtt fény kell, amelynek az csak következménye. Mi a fénnyel foglakozunk, és a következményével.

Mi volt az ön számára az eddigi legmegindítóbb nézői reakció?
Marosvásárhelyt vendégszerepeltünk. Wass Albertet vittük vissza szülőföldjére. Az előadást Maros megye román prefektusa a Ion Eminesqu ifjúsági otthonban letiltotta. Erdélyi barátaink megnyitották előttünk a Kultúrpalotát. A közönség két órával az előadás előtt kezdett el gyülekezni. Majd egy órával az előadás meghirdetett kezdete után kezdtünk el játszani, zsúfolt állóhelyes ház előtt. Az előadás után, folytak a könnyek, zúgott az állótaps, majd felhangzott a magyar, utána a székely himnusz. Az ember érezte - szabadon ajándék a lét.

Mit gondol, hogy sikerült megúszniuk a konfliktusokat a közéletben vagy más társulatokkal ebben az átpolitizált magyar színházi világban?
Nem sikerült.

Mire készül legközelebb a társulat?
Zilahy Lajos által írt, a Nemzeti Színház által egykoron színre vitt „Fehér Szarvas” alapján készített előadást mutatunk be a következő év elején először Délvidéken, a Székesfővárosban márciusban a Duna Palotában.