Ma került a kezembe Polgári Szilvia „Vezekelj” című nagyszerű cikke, amely ismét inspirált, így rögtön tollat is ragadtam. Az abban felsoroltakhoz természetesen nincs mit hozzáfűznöm, mert az adatai olyan átfogóak és precízek, hogy nem szorulnak kiegészítésre. Ugyanis – innen Németországból nézve a dolgokat – mindenben igazat kell neki adnom. És ez még csak nem is esik a nehezemre! Sőt… Különösen, hogy most érkeztem haza a városunkban tett rövid sétámból. Ez egy közepes nagyságú (vagy talán kis?) város Németországban, alig egy karnyújtásnyira Frankfurttól.
Nem mondhatom, hogy itt is olyan sok migráns van, mint a közeli Frankfurtban vagy Darmstadtban, de a fejkendős, valamint burkás asszonyok és lányok száma az utcákon egyre feltűnőbb. Nekem legalábbis most élesen a szemembe ötlött, mert nemrég jöttünk meg a magyarországi nyaralásunkból, Hévízről. Ezután pedig nem csoda, hogy igencsak szemet szúrt az Aldiban, Lidlben és más boltok pénztáraiban, valamint az eladópultoknál dolgozó sok nem-európai, fejkendős (vagy éppen anélküli) nő. A legszomorúbb, hogy mindez a nyaralást megelőzően már szinte megszokottá vált és alig-alig tűnt fel. Éppen úgy, ahogy ez lakosság túlnyomó részének sem. És, ami – mindemellett – még szintén szemet szúrt, hogy szinte minden második vagy harmadik autón német zászló lobogott.
Erre most megkérdezhetné valaki, hogy „miért, van valamilyen nemzeti ünnep az országban?”
Nem kérem! Nincs. Éppen ellenkezőleg. Mert ha az lenne, akkor egy zászlót sem látnánk, nehogy valaki is megkérdezhesse a tulajdonosától: „Hé, te egy náci vagy?!”
Mert bizony igaza van Polgári Szilviának abban is, hogyha Németországban valami olyasmi történik, amely nemzeti érzéseket ébreszt, akkor az a valami már rögvest megkapja a náci bélyeget. De akkor miért van tehát az autókon – és nem kevés ház udvarában kitéve – most a német lobogó? Mert futball világbajnokság van! És ebben, úgy érzik a németek, hogy esélyesek. Különben is nagy a mellényük azóta, hogy a magyarokat 1954-ben sikerült elütniük a világbajnokságtól. Azóta is a „Wunder von Bern” vagyis „Berni csodát” emlegetik; akkor 3:2-es győzelmet arattak, persze mára jócskán megfeledkezve arról a szomorú tényről – amely azóta már rég kiderült –, hogy a német csapat doppingot használt. Na de hát ki beszél ma már erről? Köztudott, hogy mindig a ”győztesek írják a történelmet”, s úgy látszik, így van ez a sportban is. A világháború vesztes kimenetele után tehát ekkor, 1954-ben érezhettek végre valami győzelem-félét, igaz, csalással, de azért nekik ez is valami volt!
Tehát mégis egy nacionális érzés? Mégis egy nemzeti összetartozás? Nacionális?! Isten őrizz! Legfeljebb patriotikus, mivel a nacionális szót ki sem merik mondani! Pedig igen is ez egy nemzeti érzés, még ma is, még Németországban is! Több mint 70 évvel a 2. világháború után úgy látszik, erre a kis szigetecskére szorult vissza az egykor oly dagadó mellű német össznemzeti öntudat, és most innen igyekszik ismét növekedni. Bár ki tudja, ilyen hosszú idő eltelte után, sikerül-e majd nekik valós növekedés elérni?
S hogy miért írom ezt? Mert tíz autó közül kettőben – a legnagyobb meglepetésemre –, bár német zászló lobogott a kocsi tetején, de a szakállas, fekete hajú sofőr mellett fejkendős feleség ült, hátul három gyerekkel. Vagyis, ők kezdik magukat németnek érezni. Erre sokan mondhatják, hogy színjáték csupán, csak annak akarnak mutatkozni, az integrációt imitálva. Ki tudja? Lehet, hogy így van, lehet hogy nem. Ellenben akkor is érdemes abba belegondolni, hogy e huszonéves szülők és gyerekeik a német zászló alatt utaznak az autóban, s e jelenség éppenséggel egyáltalán nem elhanyagolható! Ugyanis a gyerekek esetleges kérdésére, hogy miért van itt ez a „fekete-vörös-arany” zászló, nyilván az lehet a válasz, hogy „mert ma játszunk Mexikó ellen.” Mi, vagyis a németek! – mondják a gyerekeiknek.
És ezek a gyerekek (legalábbis akikről beszélek) már perfektül beszélik a német nyelvet, akcentus nélkül, sőt – ha akarják – éppen azzal a hesseni dialektussal, amelyet az itt élő németek is beszélnek. Vagyis nem csupán migránsválságról beszélhetünk Németországban, hanem lakosságcseréről is, mintegy észrevétlenül. Nem brutálisan, amiről talán még az újságok és a TV is beszámolnának, hanem észrevétlenül, mondhatnám „fű alatt”.
Bevégződni látszik tehát egy olyan folyamat, amellyel már többször találkoztunk a világtörténelemben, például a suméroknál, akiknek az országa akkád nyelvűvé vált, vagy éppen a fáraók Egyiptomában, ahol az ősi nyelvet kiszorította az arab nyelv. Mert mint láthattuk, ott részben nyelvcsere is történt. Úgy tűnik, Németországban mindez nem fog bekövetkezni, mivel az oktatás és a hivatalok nyelve még mindig német és a médium is 99%-ban német nyelvű, de a lakosság bizony genetikailag megváltozik majd. Nézzük csak az előző példámat az autóban ülő családról, a hátsó ülésen három gyerekkel! Nem egy kutyus, vagy esetleg egy gyerek – mint ahogy azt a német családokban már megszoktuk –, hanem három. És ez még nem is feltűnően sok! Hiszen ismertek sokkal nagyobb gyerekszámú családok is, amelyek közül az általam eddig megtapasztalt „rekord” az orvosi rendelőmben egy kurd-török család volt, 23, azaz huszonhárom gyerekkel.
Ebből következik tehát, hogy itt bizony egy módszeres népcserének vagyunk a szemtanúi. Ami a legkülönösebb, hogy erről a német politika nem akar tudomást venni. Újra és újra csak azt hajtogatja, hogy ez a „német csodafegyver” a népesedési probléma megoldására. Az persze meglehet, hogy ez a „csodafegyver” egyszer hatni kezd (ha egyáltalán beválik) és megoldja a népszaporulat problémáját, ám mindez csak a gyárak és üzemek tulajdonosainak anyagi gondját fogja csökkenteni, s legfeljebb a német gazdaság exportképességét tudják majd fenntartani. Azonban a német nemzet problémája megoldatlan marad. Mert a nemzet – tudvalevőleg – nem csak pénzügyekből áll, hanem kultúrából, nemzeti múltból és az ősökre való hiteles és tiszteletteljes emlékezésből is. Ezt pedig nem várhatjuk el az új honfoglalóktól, mivel több milliós lélekszám mellett már nem fognak integrálódni, jóval inkább a saját kultúrájukat, saját őseik tiszteletét adják majd tovább az utánuk következő, itteni nemzedékeknek.
Persze mondhatjuk, hogy nem kellene ilyen sötétre festeni a jövőt, végül is az USA is soknemzetiségű ország. Több nemzet leszármazottai élnek együtt és külön-külön, a saját múltjukkal, s lám, mégis milyen magasra jutottak a “ranglétrán”! Ez valóban igaz, azonban nem szabad elfelejteni, hogy ott nem volt ősi kultúra, amely zavarta volna ezt a gyökéreresztést. Pontosabban dehogynem, csak épp az ősi kultúra 75-90 százalékát a fehér telepesek hipp-hopp kiirtották, vagyis „tabula rasá”-t csináltak. Így aztán egyáltalán nem volt zavaró, hogy míg az egyik betelepülőnek spanyol vagy lengyel, addig a másiknak esetleg éppen német, illetve angol múltja volt. Mert ez akkor és ott már senkit sem zavart, mindenki jövevény volt. Az őslakosságnak pedig hallgass lett a neve, legalábbis annak a pár ezernek, amelyet éppen életben hagytak és akik egy rezervátumban tengethették – és tengetik még ma is – az életüket. Mindenesetre ez a jövőről festett, lehetséges kép úgy tűnik most nem zavarja túlságosan az európai németeket. Talán el sem jut a tudatukig. Ők mindenképpen kedvesek és befogadók akarnak lenni és maradni.
Isten őrizz, hogy újfent „bűnös nemzet”-ként aposztrofálják őket! A beléjük nevelt bűntudat szépen dolgozik…
Csak egy példa, amelyet a tegnapi vásárlási körutam során sikerült megélnem: egy üzletben, a kassza előtt hosszabb sor állt, így volt ideje az előttem levő moszlim és fejkendős család négy gyermekének arra – mialatt az anya pakolt a futószalagra és az apa csak a pénztárcájával volt elfoglalva –, hogy a pénztár előtt kirakott sok édesség és apró játékszerek között kutatgassanak. Mindent levertek a földre. Az emberek elfordultak, nem akarták észrevenni mi történik. Amikor a mama konstatálta az eseményeket, hangos szóval a gyerekeire szólt és elrángatta őket a „csábító” polcoktól, de a szétszórt tárgyak a földön maradtak! És senki sem szólt, hogy „vegye már fel” , mert nem akarta az „ausländerfeindlich” vagyis „külföldi-gyűlölő” bélyegét magára süttetni.
Biztos vagyok azonban abban, ha ezt egy német gyerek csinálta volna, rögtön rászóltak volna az anyára a „pedáns” németek, azt kérdezve, hogy „Nem tudja megnevelni a gyerekét?” És attól kezdve az egész kasszára váró sor arról pusmogott volna, hogy milyen borzasztó ez a mai generáció, még gyereket sem tudnak nevelni. De az előbbi moszlim család esetében – mint mondtam – senki sem szólalt meg, bölcsen hallgattak, míg aztán egy idős néni kiállt a sorból és elkezdte összeszedegetni a csokikat és a ledobált apróságokat a földről. Ekkor az egyik gyerek visszafordult és láthatóan konstatálta a helyzetet. Vagyis – most ezt a gyermekpszichológia oldaláról nézve – ezáltal mélyen beivódott az agyába, hogy „tehetek én bármit, a németek majd rendbe teszik azt.”
Nos, ennyit kívántam hozzátenni mindehhez és ahhoz a „bűnhöz”, amit Polgári Szilvia is említett. Vagyis, hogy bűnös vagyok-e, ha nem szólok, vagy nem tiltakozom az ellen, aminek tisztában vagyok a vészes kimenetelével? Igen bűnös vagyok! De mégsem szólok. Mert szóltam már eleget, aminek következtében mindenki csak ferdén nézett rám. Amikor pedig erről a problémakörről írtam az interneten, nem egyszer letiltott a Facebook. Ráadásul a téma miatt, néhány – addig barátnak hitt – közeli ismerősöm szintén törölte a kapcsolatunkat, hogy még csak nyomát se lehessen látni az esetleges „ortodox” nézeteimnek. Aztán rájöttem, hogy Orbán Viktorról, vagy a „kerítésről” sem érdemes velük beszélnem, mert engem csupán egy elvakult magyarnak tartanak, egy lázadozónak.
De vigyázzunk csak! Éppen ma emlékeztek meg a német televízióban az SS koncentrációs táborok lázadásáról. Ezeket – mint köztudott – az akkori rendszer kegyetlenül leverte, de manapság – a háború utáni rendszerváltás után – e lázadás napján évente megemlékezéssel tiszteleg e lázadók előtt az utódnemzedék. Lehetséges, hogy most az Európai Unió táborában „lázadozó“ magyarokat, akikre most éppen ez a mostani rendszer és annak fősodrású médiája büntetéssel fenyegetőzve, ujjal mutogat, néhány évtized múlva – egy esetleges rendszerváltás után – ugyanígy Európa-szerte ünnepelni fogják a „táborban”?
Hja, a történelem kereke forgandó! De én mit is tehetnék? Azt hiszem, pillanatnyilag semmit. Egyszerűen várnom kell a csodát, ahogy a zsidók is várták a koncentrációs táborokban, azokban a táborokban, amelyekről akkor ugyanúgy nem tudtak a németek, mint ahogy a jelenkori veszélyről sem. Pedig e folyamat éppen itt zajlik a szemük előtt, szintén egy táborban, de most ebben az – előbbinél lényegesen nagyobb – összeurópai „táborban”.
Vezető fotó: Reuters / Gabriela Baczynska
Facebook
Twitter
YouTube
RSS