Egy újságíró kollégám egyszer, réges-régen nagyon sietett az agglomerációból Budapestre egy reggeli bírósági tárgyalásról tudósítani, ezért a bedugult autópálya vészsávjában próbálta lefaragni kocsival a menetidőt, ám pechjére lemeszelték a rendőrök. Röhögve mesélte, hogy szíve szerint bemondta volna nekik kifogásként, hogy „de hát én újságíró vagyok!”, ezzel kiharcolva magának a társadalmi fontosság mellé járó bánásmódot, de szorult belé annyi önirónia és valóságérzékelés, ami eltántorította ettől, és inkább alázattal kifizette, amit elkövetett. Vannak azonban sportújságírók, akik újra és újra világgá kiabálják, hogy de hát ők újságírók, és tessék velük a méltóságukhoz méltón bánni. Ha pedig a pimasz kis szófogadatlan sportoló nem tiszteli meg őket, akkor olyan raplit csapnak, hogy morál morálon nem marad. Pufogni persze lehet, de amikor már feljelentősdit játszanak, ott azért elmegy az ember étvágya.
Milák Kristóf olimpiai bajnokként és világcsúcstartóként az érdeklődés középpontjában áll egy olimpia küszöbén, ez természetes. Úszóklasszisunkról azonban az is tudható, hogy nem pusztán nem szeret fürdőzni a rivaldafényben, hanem az ezzel járó kötelező megjelenésekkel is hadilábon áll. Aki ilyen típusú ember, annál ez is teljesen természetes, és hát mégiscsak az úszása miatt kedveljük, nem pedig azért, ahogy nyilatkozik vagy nem nyilatkozik. Ebbe azért igazán bele lehetne törődni, még ha az újságírónak az is a dolga, hogy kérdezzen, és nem szereti, ha nem válaszolnak neki.
Szerencsére volt és van épp elég sajátos karakter a magyar úszóválogatottban, akiknek a nevéhez emlékezetes nyilatkozatok kapcsolódnak, teljesen különböző okokból. Kozma Dominik hülyéskedései, Kapás Boglárka elérzékenyülései, Verrasztó Dávid pesszimista ám őszinte vallomásai mind formabontóak voltak, ahogy Szilágyi Liliána azóta sajnos egész más fénytörésben érthetővé vált, mágikus realista fejtegetései is. Mondhatni el voltak kényeztetve az úszóinkat interjúvoló médiamunkások. Most sincs okuk panaszra, hiszen Milák mellé zárkóznak fel az újabb, kirívóan tehetséges, beszéltethető fiatalok, így még érthetetlenebb, hogy némelyeknek miért ennyire fontos ellenségképet faragni a hallgatag olimpiai bajnokunkból.
Olyannyira ráizgultak erre, hogy még napokkal az országos bajnokság után is ezen függtek, és már kollektívában kóstolgatták Milák Kristófot, végül igazán visszataszító vamzerkedő módon szálltak bele.
Az országos bajnokság első napján úszónk elkövette azt az iszonyú bűnt, hogy előbb a délutáni előfutam, majd a délutáni döntő után sem állt meg nyilatkozni az újságíróknak. Már ekkor kezdett érződni a feszültség a tudósításokon, de akkor tört el végleg valami az Index sportszerkesztőségében, amikor Milák a 100 méter gyors döntőjének rajtja előtt bemutatott a fotósoknak. Az ilyesmi még az uszodánál jóval veszélyesebb helyeken sem szokott előzmény nélkül történni, úgyhogy kíváncsian reménykedhetünk, hátha egyszer kiderül, mi fokozta fel ennyire a kedélyeket úszó és sajtómunkások között.
Él olyan feltételezés, hogy Milák már Tokióban is szeretett volna gyorsúszásban indulni, ám ezt nem engedték neki, illetve lebeszélték róla, nehogy esetleg kockáztassa a pillangós győzelmét (meg az azzal járó edzői honoráriumokat).
Ha ez így van, akár ez is állhatott az eltűnése hátterében, és meglehet, hogy nem lazázni ment, hanem hazai befolyásolástól mentesen csiszolni a gyorsúszását. Egyúttal azt is magyarázná, miért nem akar beszélni az újságírókkal, akik nyilván csak azt kérdezgetnék, hogy merre járt, és miért tűnt el. A fenti feltételezés egyébként legalább olyan érdekes kérdéstéma lehetne, mint az, hogy Milák hol volt, mit csinált.
Országos és Európa-bajnokságon rendszeresen láthatjuk gyorsúszásban Milák Kristófot, de olimpián még nem próbálhatta ki magát ebben az úszásnemben. Lehet, hogy ez áll az egész cirkusz mögött? (fotó: MTI/Kovács Tamás)
Ha nem ment véleménycikkel, megpróbálták árulkodással
Noha már az ob első napján jött a kósza hír, hogy Milák Brisbane-ben edzett, amíg idehaza eltűntnek számított az úszószövetség és a sajtó számára, mégis folyamatosan ment az Indexen a parodisztikusan túltolt zsenizés, Milák-show-zás, meg az edzéselmélet megcsúfolásán ironizálás, mintha a strandról beesve, edzés nélkül nyert volna öt aranyat és egy ezüstöt. Megszámolni is nehéz továbbá, hányszor írták le a lap tudósításaiban, hogy nem állt szóba az újságírókkal. Megbocsáthatatlan skandalum, hogy ő csupán úszni akart az úszóbajnokságon! A portál számára tulajdonképpen Milák-ellenes beszólogatások sorává nemesült a 126. országos úszóbajnokság, habár van olyan munkatársuk, akinek valamiért régi projektje a jelenlegi legsikeresebb úszónk elleni hergelés. Az utolsó versenynap végén aztán még jobban felháborodtak Indexéknél, hiszen Milák – írd és mondd! – nem a vegyes zónán keresztül, hanem a medence túloldalán hagyta el a terepet, kikerülve az újságírókat. Elképesztő hogy manapság egyesek mit megengednek maguknak, nem igaz?! Ott toporognak a médiamunkások, de a harmadik napon sem kérdezhetik meg tőle, miért és hova tűnt el tavaly óta.
Az országos bajnokság után aztán eldurvult a helyzet. Előbb a rovatvezető véleménycikke már azt fejtegette, hogy csinálhat-e ilyet Milák, amit csinált, illetve vele is be kéne tartatni a nyilatkozásra vonatkozó szabályokat.
Amihez sokkal jobban ért, mint a nyilatkozáshoz (fotó: MTI/Kovács Tamás)
Három napra rá aztán jött a feljelentés, Szöllősi Györgynek, a Magyar Sportújságírók Szövetsége (MSÚSZ) elnökének címzett kérdések formájában.
Nem kéne-e szankcionálni, ha az egyik legsikeresebb sportolónk nem áll szóba a médiával? Eltűrjük-e, hogy Milák akár a médiának, akár csak bizonyos személyeknek szánva, akár csak a feszültség miatt bemutatta a középső ujját a fotósok felé? Milyen múltbeli és remélt jövőbeli eredmények legitimálják a hasonló viselkedést? Ilyen kérdéseket tettek fel, de a legkedvesebb mégis az MSÚSZ állásfoglalás felvetése volt, amivel megfegyelmeznék az úszót. Szöllősi a kompromisszumot hangsúlyozva lejegelte a kérdéseket, és megjegyezte,
„úgy néz ki, társadalmi felháborodást azért nem szült Milák Kristóf elzárkózása”.
Hát azt nem. Nyilván fontos az önérzet meg a presztízs meg a megbecsültség kicsikarása, csak hát ilyen feljelentést megereszteni egy olimpia előtti felkészülés során nem biztos, hogy kellett. Ez talán fájdalmasan érinti a sportújságírókat, akik pátoszosan a nyilvánosság képviselőiként tekintenek magukra, de valójában inkább csak elviszik a híreket a nyilvánosságnak, hogy a sportoló – még ha nem is viselkedett elegánsan – bizony fontosabb az újságírónál. És akikből ilyen feljelentősdi bukik elő, ha nem tetszik valami, aztán csodálkoznak, hogy a sportoló inkább elkerüli a vegyeszónát…
Facebook
Twitter
YouTube
RSS