úszás
Milák Kristóf interjú nélkül is megüzente, hogy komolyan gondolja a címvédést
Kiválóan sikerültek a mai úszóversenyek magyar szempontból, négy úszónkból ketten döntőbe kerültek, méghozzá előkelő helyen. Egyikük Milák Kristóf, akivel kapcsolatban hiába megy a hangulatkeltés, minden jel arra mutat, hogy klasszisunk tudja, mit csinál, és olimpiai bajnokként, világbajnokként, világcsúcstartóként ért már annyira az úszáshoz, hogy tudja, hogyan kell olimpiát nyerni 200m pillangón. Másik döntősünk Németh Nándor, aki csodaszép egyéni rekorddal, harmadik legjobb idővel döntős 100m gyorson. Tényleg fel kellett jelenteni Milák Kristófot?
Egy újságíró kollégám egyszer, réges-régen nagyon sietett az agglomerációból Budapestre egy reggeli bírósági tárgyalásról tudósítani, ezért a bedugult autópálya vészsávjában próbálta lefaragni kocsival a menetidőt, ám pechjére lemeszelték a rendőrök. Röhögve mesélte, hogy szíve szerint bemondta volna nekik kifogásként, hogy „de hát én újságíró vagyok!”, ezzel kiharcolva magának a társadalmi fontosság mellé járó bánásmódot, de szorult belé annyi önirónia és valóságérzékelés, ami eltántorította ettől, és inkább alázattal kifizette, amit elkövetett. Vannak azonban sportújságírók, akik újra és újra világgá kiabálják, hogy de hát ők újságírók, és tessék velük a méltóságukhoz méltón bánni. Ha pedig a pimasz kis szófogadatlan sportoló nem tiszteli meg őket, akkor olyan raplit csapnak, hogy morál morálon nem marad. Pufogni persze lehet, de amikor már feljelentősdit játszanak, ott azért elmegy az ember étvágya.