Bojkott, de miért is?
Közepesen undorító utat jár be a Holokauszt-évfordulóra való készülődés, és az azt automatikusan körülvevő politikai/közéleti mocskolódás. Mi például utáljuk az antiszemitákat és a nácikat (meg úgy általában mindenkit, akinek ideológiája van), de szintén megvetjük, amikor valakit úgy antiszemitáznak vagy náciznak le, hogy arra nem szolgált rá. Klasszikus közhely, hogy az antiszemitizmus bélyege a politika egyik legerősebb bunkója, de tényleg így van. Vagy legalábbis volt. Mert lassan nehéz komolyan venni, amikor valakit leantiszemitáznak. Annyiszor és sokszor olyan esetekben nyúlt az elmúlt évtizedekben ehhez az eszközhöz a progresszív antifa élcsapat indokolatlanul (hetente háromszor, étkezés előtt, orvosi javallatra), hogy kb. immúnissá váltunk rá. Nem érzéketlenné, vagy ignoránsá, hanem immúnissá. Már rég nem hisszük el (talán soha nem is hittük el igazán) bemondásra, de ha látjuk, köszönjük, felismerjük magunktól is.
Ami különösen méltánytalanná teszi a magát a magyarországi zsidóság kizárólagos képviseletére vindikáló Mazsihisz hozzáállását az ügyhöz, hogy azt a pártot sikerült lenácizni, amelyik egyébként a rendszerváltás óta kormányon töltött idejében a dumán kívül tett is a Holokauszt emlékének ápolásáért. Holokauszt emléknap az iskolákban, Holokauszt Emlékközpont az előző kormányzati ciklusukban, Sorsok Háza és 70. évfordulós megemlékezések folyamatban. Emellett viszonylag rövid a lista, hogy mondjuk a Horn-, Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai kormányok és értelmiségi holdudvaruk mit tettek a folyamatos nácizáson és ellenségkép-gyártásra tett kísérleteken kívül. Nulla tétel szerepel ezen a listán. Persze ez úgy általában igaz a baloldalra: pofázásban erősek, tettben gyengék.
Rossz üzenetet hordoz a Mazsihisz és társai bojkottja, de hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy meglepő. Úgy látszik, nekik nem érdekük a részvétel, a párbeszéd, csak az ideológiai háború fenntartása. Olyannyira, hogy az elzárkózás politikáját alátámasztandó némi hazugság is belefér. Legutóbb például Heisler András, a Mazsihisz elnöke keveredett hazugságba, amikor 2014. február 9-én vasárnap az ATV Szabad Szemmel című műsorában azt nyilatkozta, hogy „Az együttműködés problémáit és konfliktusait október 16-án jeleztük a kormány felé, pontosabban dr. Schmidt Mária főigazgató asszony felé. Nem ismertük a kiállításnak a forgatókönyvét, nem tudtuk, hogy milyen tematika lesz ott és nem tudtuk, hogy milyen üzenettel tudnak a látogatók kijönni a kiállításból. Ez a mai napig is így van.” Ehhez képest itt a bizonyíték, hogy az ellentéte igaz, ugyanis még december 4-én történt tájékoztatás és volt lehetőség a vélemények artikulálására. És akkor a fenti hazugság fényében higgyük el, hogy az azóta eltelt több mint 2 hónapban ez másképp lett volna? A párbeszédhez két fél kell, ideje lenne, hogy a Mazsihisz vezetősége bizonyságát adja, hogy odateszi a maga felét, mert például Balog Zoltán biztos, hogy ott fog ülni annál az asztalnál.
Van az egész ügynek az aktuális évfordulón, és a napi politikai agendán messze túlmutató kérdése is, amin főleg a Mazsihisznek, de minden Magyarországhoz kötődő zsidónak és ugyanannyira a magyar közösség nem zsidó tagjainak érdemes eltöprengenie. Egy gondolatot mindenképpen megér, belső és külső párbeszédet pedig még inkább. Langer Ármin, a a berlini Abraham Geiger Kolleg rabbiképző rabbijelöltje írt egy igen érdekes cikket. Aki lusta elolvasni (pedig tényleg érdemes), annak a lényeg: Biztos jó a zsidóság szempontjából, ha kizárólag Holokauszt-alapú, egydimenziós identitást épít magának a kortárs zsidóság? Nem megkerülve vagy elfelejtve a Soa témát, nem kéne inkább a hangsúlyokat a pozitív identitásképző elemekre helyezni?
Addig is annyit üzenünk a magyar zsidóság reprezentánsainak, tessék nyugodtan keresni Schmidt Máriát, ugyanis ha párbeszédre és értő, figyelő fülekre vágynak, és nem pótvizsgára igyekeznek felkészületlenül, akkor nála nyitott ajtókat döngetnek.
