A határok őrzése egy szuverén államnak kötelessége

A határőrizet egy szakma. A szakma szabályai pedig pontosan megmondják, hogy mit lehet és mit nem. Magyarországnak majd ötven éves tapasztalata van abban, hogyan kell egy nagyon szigorú és egyben nagyon hatékony határőrizetet megvalósítani. Még élnek azok a határőrök, tisztek és tiszthelyettesek, akik a kilencvenes évek végéig művelték ezt a szakmát.

Paranoid Android

Ha az államhatár definícióját nem ideológikusan, hanem eredeti értelmében vesszük, a határ őrzése egyértelmű feladat. Az államhatáron csak ellenőrzött körülmények között lehet átkelni és az adott állam kizárólagos joga eldönteni, hogy kit enged be és kit nem. A lazán őrzött határ csak jelképes, valójában nem határ. Az államhatár fogalmának lényege az egyértelműség és az, hogy

a határ megsértése az adott állam szuverenitásának megsértése

. Vész, vagy katasztrófahelyzetben természetesen, pl. árvíz egy állam (szándékosan nem a kormány szót használom) dönthet úgy, hogy a kényszerítő körülmények miatt nem ragaszkodik a szabályos határátlépéshez, de ilyenkor is azt követeli meg a határőrizet logikája, hogy a veszélyes zónán túl a szabályos beléptetés megtörténjék. A diktatúrában nagy súlyt fektettek arra, hogy a sikeres határőrizet feltételei folyamatosan fennálljanak. Abból, hogy a diktatúrával és annak indokaival nem értünk egyet, nem következik, hogy a határőrizet hatékonyságát biztosító fizikai és pszichológiai feltételek létjogosultságát kétségbe vonjuk. Pedig ez történt, a kilencvenes évek elejétől a liberalizmus térhódításával folyamatosan lehetetlenítették el a határőrizet működőképességét. Az államhatár fogalma, mint valóságos fizikai és jogi határ minden tekintetben kétségbe vonódott. Az államhatár lett az a valami, ami megakadályozza az embereket a szabad mozgásban, a határokat le kell bontani mondták, stb.

Az, hogy a szabad mozgás a totálisan ellenőrizetlen mozgást jelenti, annak minden hátrányával együtt, szóba sem került.

Amíg ez a folyamat az európai belső határokat érintette elsődlegesen a negatív következmények csak kisebb mértékben jelentkeztek. Pszichológiai értelemben már egy útlevél ellenőrzés is a vegzálás kategóriájába került, a határőrnek lassan feltételeznie kellett, hogy éjjel a zöldhatáron átsurranó úriember csak eltévedt és fel sem merülhetett, hogy esetleg kényszerítő eszközöket alkalmazhassanak ellene. Formálisan persze ez nem került leírásra, de mindenki tudta, hogy milyen visszhangja lenne egy olyan határőrizeti stílusnak, amely tudatosítani akarja a magyar államhatár sérthetetlenségét. Az évtizedek lebontották azt a pszichikai gátat, amely minden eszköznél hatékonyabban védte az államhatárt, minden tilosban járó számára világosság vált, hogy ezt nem veszi senki komolyan.

Megszűnt a határőrség, az aktív határőrizet, szabálysértéssé enyhült az illegális határátlépés, gyakorlatilag büntethetetlenné vált.

A határőrizet tevékenység szakmai szabályait folyamatosan rombolta az ideológiai alapú jogalkotás,

a határt őrző emberek sem a feletteseik, sem a sajtó támogatására nem számíthattak

, ha megpróbáltak érvényt szerezni akár a legkisebb mértékben is korlátozó szabályoknak, illetve pszichológiailag rombolták le a szakma éthoszát. Hasonló romlás zajlott le a rendőrség moráljában is, az, hogy egy Fradi-Újpest meccs mindig rendbontásra vezet, számtalan egyéb mellett arról is szól, hogy kiküldjük a rendőreinket (mert a mi rendőreink és a mi határőreink, a mi honvédeink) elégtelen eszközökkel, jogilag gúzsba kötve, hogy másnap megnézhessük a tévében, ahogy néhány száz elmebeteg tombol és megsérül harminc rendőr. És a néhány százezerszer lefényképezett elmebeteg pedig soha semmilyen büntetést nem kap. De azon hónapokat rugózik a sajtó, ha egy ezerszer megalázott rendőrnél elszakad a cérna és nem eléggé udvarias. Ma a Magyarországon (a szeptember 15. után életbe lépőek sem) és az EU-ban fennálló jogi feltételek

nem alkalmasak arra, hogy a magyar határt megvédjék

. A fizikai határzár és az élőerő 1990 előtti szinten történő alkalmazása, csak olyan, az akkori logikát követő törvényi környezetben működhet, amely nagyon keményen szankcionálja az illegális határátlépést és a hivatalos személyekkel szembeni erőszakot. A rendőrsorfal megrohamozása pedig hivatalos személy elleni erőszak, az pedig, hogy gyerekeket tartanak maguk előtt eközben, bűncselekmény a gyerekek ellen.

Mi is a válasz erre egyébként, kedves jogalkotó és újságíró?

A tömegkezelés is egy szakma ugyanis. Komoly logisztikát, nagyon jól képzett rendfenntartókat igényel nagy számban, pszichikailag rendkívül megterhelő.

Más kultúrához tartozó tömeg kezelése pedig még sokkal-sokkal nehezebb.

Ráadásul a déli határokon felgyűlő tömeg több gyökeresen különböző kultúrába tartozik, akik csak a liberálisok álmaiban toleránsak egymás iránt és irántunk. Szét kellene válogatni őket etnikai-vallási-kultúrális alapon először is. A pc világában ugye milyen rosszul hangzik ez? Nagyon komoly kényszerítő eszközök konzekvens alkalmazása nélkül ez a helyzet nem kezelhető. Hogy erre képesek leszünk-e jövő kedd után, amiben egyébként nem bízom, a jövő titka, de a helyzet romlása valószínűsíthető. Mindeközben a magyar társadalom ahelyett, hogy hangosan és elszántan támogatná a rendőreit és a katonáit,

leginkább a migránsnyalogató libsik utálásával van elfoglalva

. Akkor vagyunk társadalom, ha a válsághelyzetekben képesek vagyunk az egységes cselekvésre.

És most ötvenhat óta a legnagyobb belföldi válsághelyzettel nézünk szembe.

Ki kell állnunk azok mellett, akik ebben az ügyben szó szerint a bőrüket viszik vásárra. Lehet vitatni egy kormány tevékenységét, döntéseit, de azt úgy tenni, hogy közben demoralizáljuk és romboljuk a rendőrséget és a hadsereget, illetve megpróbáljuk, a külföld bevonásával, megbénítani a végrehajtó hatalmat,

az nem más, mint hazaárulás

. Nem a migránsok, bevándorlók, menekültek, illegális határátlépők, muszlimok az elsők, hanem a magyar határ. Mert ezt kívánja a józan ész. Mérhetetlenül rühellem a je suis-ést, de magyar rendőr, magyar honvéd vagyok.