Az ateizmus apró örömei

A liberalizmus nevű pszichiátriai tünetegyüttes egyik legérdekesebb eleme a túlbuzgó ateizmus. Korunk harcos ateistái meghatározó tényezői a libnyafként ismert közéletnek. Mindenhol felbukkannak, ahol a vallásos embereket lehet megalázni. Persze, ne hallgassuk el, ilyenkor csak és kizárólag keresztényekről, leginkább katolikusokról van szó. A többi vallás tiszteletet érdemel, azokat még kritizálni is intoleráns, megvetendő magatartás.

Korunk ateistái a klerikális reakció ellen harcolnak bőszen, istentagadásuk jobb ügyhöz méltó buzgalma minimum tizenkilencedik századi, (katolikus) egyház és ellenségképük pedig a francia forradalom nyaktilós hevületét idézi, de mindeközben igyekeznek úgy tenni, ők csupán racionálisan gondolkodó tudósok volnának, akik a progresszív gondolatok mentén jutottak arra, hogy Isten elmulasztotta átadni nekünk a létezésének egyértelmű és empirikus bizonyítékait, tehát így járt.

De a fő kérdés az, egyes rendkívül progresszív racionalisták miért válnak még mindig hisztérikussá a kereszténység létezésétől, egy keresztény emberrel való mindennapi találkozástól? Miért van az, hogy haladó értelmiségünk legkedvesebb szórakozása – kvízmestertől kezdve a retardált politikusokig bezárólag - az, hogy a kerkókat csesztesse?

Egyrészt azért, mert a liberálisok a társadalom legerkölcsösebb és legetikusabb csoportjaként szeretnék meghatározni önmagukat és ebben a keresztények fenemód akadályozzák őket.

Másrészt azért, mert úgy érzik, Isten léte korlátozza őket szabadságukban. Ha van Isten, akkor az értelemszerűen korlátozza az ember és az egyén tökéletes és végtelen szabadságát. Egy szabadságfetisiszta bagázs számára pedig feldolgozhatatlan, hogy az erkölcs és az etika ne az ő nagy szabadgondolkodóiknak elmeszüleménye legyen, hanem holmi Isteni iránymutatás.

A liberalizmus műveléséhez elengedhetetlen sekélyességből következik az a pszichológiai csapda, ami a jól ismert harcos, akcionista, „pride” jellegű ateizmus mögött áll. A libnyaf képviselői lelkük mélyén nem tudnak szabadulni attól a félelmetes gondolattól, hogy Isten létezik, nem fikció csupán. Beteges elutasításuk oka, hogy ők képtelenek lennének egy létező Istennek megfelelni - na persze nem szabadságvágyuk miatt -, mert az isteni parancsolatokból következő kötelezettségek és felelősségek megharcolásához gyengék.

A liberalizmus a gyengék vallása. Egy olyan ideológia, amely a problémák eltagadása útján menekül meg kihívások elől (lásd még: merkelizmus), hogy sose kelljen végül harcolnia az igazáért, adott esetben éltéért is.

Ez a sose a lényeg. Ez nem a bátrak pacifizmusa, ez a gyávák büszkesége, a gyávaság megünneplése. A gyávaság megideologizálása, a minden erőfeszítés nélkül megszerezhető tökéletesség birtoklásának öröme és egyúttal minden emberi és ebből kifolyólag tökéletlen kizárása ebből a birtoklásból.

A liberálisok rettegnek, félnek és gyűlölnek egy szerintük nem létező Istent.

Van ennél szánalmasabb?