A Tizedes, a Tanú meg a Saul fia
Azok közé tartozom, akik nem néznek filmeket a holokausztról. Nem véletlen a kisbetűvel kezdett holokauszt, mivel a holodomorról, a Musza Daghról, az indiánok kiirtásáról, az újvidéki vérengzésről sem nézek filmeket. Továbbá - hogy fényezzem magam - azt is sikerül megállnom vagy 25 éve, hogy magyar filmeket tekintsek meg.
Erős önvédelmi ösztöneim vannak, de amit sikerült leszűrnöm a hozzám eljutott minimális információkból, az a következő két valami:
A rendező burkolt magyarozásától és a kommentelők nem annyira burkolt zsidózásától most eltekintenék - máris a témánál vagyunk!
Miért nem készülnek a magyar történelem magasztos és tragikus pillanatairól filmek? Mármint olyanok, amelyet bárki önként és nem pedig pártfegyelemből vagy ideológiai elkötelezettség mentén néz meg. Ez a kérdés a magyar néplélek legmélyebb bugyraiban gyökeredzik, valamint bizonyos politikai csoportok, illetve a magyar értelmiség és művészvilág azon tulajdonságában, hogy az égegyadta világon semmi humorérzékük nincs nekik.
Azt a tragikus kijelentést kell itt tennem, hogy ennél még Kádárnak is sokkal több esze, meg humorérzéke volt. Ja, és Aczél György egy jó csávó volt. Nyugi, megmagyarázom.
A magyar történelem hülyeségek, árulások és az ebből következő, egyébként elkerülhetetlen tragédiák sorozata. A XX. században még inkább. Ezekről nagyon nehéz olyan művészeti alkotásokat gyártani, amitől boldog mosollyal szédül ki az ember a moziból. Ha jól emlékszem a Tenkes kapitánya végén a Fejedelem éppen Trencsén alá várja a magyar hadakat. (Trencsénnél annyira eltángáltak bennünket, a magyar hadvezetés penetráns hülyesége okán, hogy még mindig sajog tőle a hátsónk.)
Kádárék a hatvanas évek elején már pontosan tudták, ki kell békülniük a magyar társadalommal, mert ebben az országban tényleg elképesztő hagyományai vannak a passzív ellenállásnak , az eufemizált lustaságnak és anyagi-szellemi ellentételezés nélkül a magyarok ki sem jönnek reggel tíz előtt a budiból. Még a rohadt kommunistáknak is valahogy összeállt, ha napi rendszerességgel fasisztázzák, bűnös nemzetezik a magyarokat, akkor azok arra nem fognak a kedvesség jeleként tekinteni.
A tizedes meg a többiek ennek a projektnek az egyik zseniális nyitóalkotása. Nem kevesebbet állítok, minthogy a magyarságról, a magyar néplélekről ez a film mondja a legtöbbet, azóta is felülmúlhatatlanul, kezdve azzal, hogy a két tipikus magyar karaktert a forradalomban magát finoman fogalmazva is exponáló színész, Sinkovits Imre és Darvas Iván játssza. A film nyitójelenetében a szajréval (habár a szajréról csak később szerzünk tudomást) a senki földjén menekül a tizedes, miközben mind a németektől, mind az oroszoktól (akik távcsövön nézik azt az elmebeteget) megkapja a hősnek kijáró elismerést.
Nem kellett az alkotóknak 30 másodperc és máris elhelyezik a magyarságot a világtörténelemben. A tökéletes jelenetekkel és zseniális poénokkal sűrűn tűzdelt filmben mind a kommunisták, mind az oroszok, mind a németek, mind a nyilasok (Istenem, Dunyhás testvér!) meg az úri középosztály megkapják a magukét és mi magunk is rendesen. De minden a helyén van, szó sincs arról, hogy a nyakunkba akarnák varrni az egészet. Sőt az egész végső kicsengése az, hogy milyen életrevalóak vagyunk a túlélésben és azt vidáman, teli hassal igyekszünk azt megcselekedni. (Gondolom, hogy aztán másnap elmehessünk a lányok után, habár ez a vonal sajnálatos módon kimaradt a filmből.)
A tizedes, meg a többiek vagyunk mi magyarok és csak ez számít. Egy olyan ország röhögte és sírta végig ezt a filmet, aki a valóságban is átélte és megúszta azokat az éveket. És így akart emlékezni, a mindennapokban mindenképp. A röhögéstől sírva vigad a magyar. Ahogy az sem véletlen, hogy az „ötvenes” évek felülmúlhatatlan krónikása A Tanú is egy filmszatíra. A drámára emlékszünk, köszönjük, de mi röhögni akarunk.
De az ilyen, a kor hangulatát és a magyar néplelket megragadó „vígjátékok” elkészítéséhez nagyon-nagyon tehetségesnek kell ám lenni, el kell felejteni az összes halivúdi moslékot és tudni kell a legfontosabbat, azt, hogy az a poén a leggyilkosabb, amely úgy öl, hogy az áldozat a röhögésbe hal bele.
A kormánynak is az egyik legnagyobb baja, hogy nincs humorérzéke. A „szellemi” holdudvarának pláne nincs. Az „ellenzéknek” meg végképp nincs, mivel liberalizmus meg manapság a humor fosztóképzője. Pedig az un. nemzeti poénok közösségképző erővel bírnak, nélkülük nem létezhetünk, talán vannak valahol tehetséges magyar filmkészítők, akik nekünk akarnak filmet csinálni.
Utóirat:
Nézzétek meg a Hideg napokat és az Ötödik pecsétet. Akkor már mindent tudni fogtok, amit kell.
