Ne az én nevemben!
Ha nem lenne kicsivel nagyobb a tétje, valami hasonló lelkesedéssel illene megtekinteni a tanárszakszervezetek és az oktatási kormányzat küzdelmét, mint példának okáért, a miskolci számozott utcákban a Család I. a Család II. közötti végső leszámolást. A kívülállók nyugalmával, kávéval, szotyival.
Hogy az oktatási kormányzat mit és azt miért csinálja, arra viszonylag könnyű a megfejtés. Adott egy problémahalmaz – esetünkben a közoktatásnak nevezett izé – amit se megoldani, se kezelni, se irányítani nem képes senki, mivel a szereplők és érdekeltek száma majdhogyem végtelen és e szereplők érdekei, elvárásai csak a legritkább esetben nem ellentétesek egymással. Van kb. 100.000 tanár, egy és negyedmillió páciens és duplaennyi szülő és akkor még nem beszéltünk a jövő szüleiről, akiknek szintén nem teljesen mindegy, hogy egy süketnéma tanítja-e majd a gyerekét operát énekelni.
Az ilyen esetekben a kormányzatok, merthogy nem elég látszani, hanem cselekedni is kell, legalább látszólag – hogy kicsit lendvaiildikósan-ködösen fogalmazzunk -, ahogyan az a politika önmozgatási és önszórakoztatási törvényszerűségeiből következik, nekiáll centralizálni, majd miután a centralizáció „tökéletesen” sikerült – decentralizálni. Tökéletes bepillantás az önmaguk létének értelmét kereső hivatalok mindennapjaiba.
Most éppen a centralizálás van soron, amit egyrészt az is okozott, hogy a közoktatásra rendre olyan feladatok hárulnak, melyekben nem vagy csak részben lenne szerepe. Ilyen rögtön a nevelés vagy az egyenlőség megteremtése. A nevelés és az oktatás eltérő definícióiról e helyütt most nem értekeznénk, kötetek szólnak ugyanerről. Érdekesebb kérdés az egyenlőség vagy divatosabban fogalmazva, az esélyegyenlőség a közoktatásban. Ha ez az elvárás, akkor abból egyenesen következik az oktatás uniformizálása, mikor ugyanabból a tankönyvből, ugyanazon módszerrel, egybevágó követelményrendszerrel okítanak Balmazújvárostól Tökömtudjáig.
Az egyenlőség és az önigazgató demokrácia – mint mindenhol – a közoktatásban is egymást kizáró elvárások. Pont.
Az uniformizálásból, egyenlőségből, satöbbiből – összefoglaló művésznevén az Elméletből – lett aztán központosított krétabeszerzés, tantervi űrlapkitöltés, sóhaj és csodálkozás. Mi meg a vállunkat vonogatjuk, mint a kölni sajnálatos események után – ti akartátok, senki nem kényszerített erre. Lehetett volna úgy is, hogy akkor verseny van, lesznek jó iskolák, lesznek szar iskolák. Lesznek települések, ahol 18 éves cigánygyerekek ülnek a kis alsós pistikék mellett és lesz, ahol államtitkárgyerekek tanulnak a bankigazgatógyerekek mellett. Nyilván ez a két szélső példa, és mint minden más esetben, a többség középre húzott volna, de ez nem kellett. Mindenhol mindennek egyformának kell lennie, mert csak.
Nesztek az egyformán szar.
A tanári szakszervezetek követelései részben érthetők. Ki nem szeretne sokkal több pénzért sokkal kevesebbet dolgozni? Mi például biztos, tehát ugyan arcvonalba nem fejlődünk velük, de a békemenetes ellentüntetéseket is elengedjük. De ha mindezt a gyermekek érdekével és a gyerekek terhelhetőségével indokolják, akkor azért kiszisszen halkan egy kurvaanyád.
A teljesen elbaszott és indokolatlan adminisztráció, amit a KLIK bürokratái rájuk terheltek, egy bosszantó dolog. Még azzal sem érdemes védeni, hogy hát a versenyszférában is vannak hasonló idiótaságok. Ezt a biciklit nem visszább kellene tolni, hanem konkrétan kigurítani a szeméttelepre.
De a tanítás és a hozzá kapcsolódó minimális felkészülés ne legyen már a sírás alapja meg a gyerek érdeke.
Rendben, az idő és a távolság megszépíti, méginkább fakítja az emlékeket, de azt bátran ki merjük jelenteni, amelyik kis pattanásos, lapátfülű szarrakás el vagyon fáradva az iskolában a 6 órájától, azt vagy orvoshoz kell vinni vagy a szüleivel elbeszélgetni. Utóbbi esetben egyrészt ne hagyják hajnali négyig wowozni, másrészt a válás körüli ordibálást ne éjszaka végezzék, mert nem tud aludni a szemük fénye.
Jelen sorok szerzője a zűrzavaros átmeneti időszak zűrzavaros átmeneti idejében volt kisiskolás és bizony sosem volt fáradt a délutáni sportfoglalkozások ellenére sem. Sőt, esténként a szülőknek kutatóexpedíciókat kellett alakítaniuk, hogy a környékbeli közparkokból összeszedjék az ott focizó, bandázó, stikában cigiző kiscsávókat.
És igen, közben még olyan gonosz lexikális tudásokat is sikerült elsajátítani, mint pl. az invesztitúraharc története, melytől manapság tömeges öngyilokba menekülnének az erről tudomást szerző szülők, merthogy jajjj, micsoda tananyag-mennyiség, miközben – mint az közismert – ha valaki erről semmit nem tud, illetve google kell neki, azzal kocsmába se érdemes menni, nemhogy később, 15 év múlva alkalmazni bárhol.
Mert ugyan fontos dolog a gyermeklélektan meg a kísérleti oktatás, csak éppen semmi értelmük.
Az oktatás egy olyan sajátságos terület, ahol a letanítandó anyag – bármennyi színes ábrával és mozgó giffel kíséred – unalmas és érdektelen hülyeség a gyerekek számára. Ezen nem lehet segíteni, egy kisgyerek focizni, egy kamaszgyerek baszni akar naphosszat – legalábbis normális esetben. Ilyenkor – és most következzék a meglepetés – két lehetőség közül lehet választani. Vagy olyan izgalmas, legyűgöző személyiségű tanárt találsz, aki képes lekötni a kölköket vagy köcsög leszel és rákényszeríted őket, hogy figyeljenek és tanuljanak. Középút nincs.
Egyébként erre már az a Szent Ágoston nevezetű ürge is rájött, hogy a gyerekeknek semmi több elvárásuk nem lehet, minthogy csak olyat tanítsanak nekik, ami életkoruknál fogva belefér a fejükbe. Cserébe meg nekik azt kell megtanulni, hogy "az élet nem áll meg és nem indul újra a kedvedért, te nyomorult szarrakás!".
A rengeteg sok fejlettnyugati reform legendák szintjén épült be a magyari közbeszédbe. Hogy pl. a Nokia összeomlására a finnek oktatási reformmal válaszoltak és megint úgy növekednek, mint egy Matolcsy által idomított pannonpuma. Édes történet, felmenő rendszerben kb. 10 év, mire bármit is mérhetnénk ebből. Az egyetlen értelmes reform - szintén valami skandináv történet - hogy a tanerők 3 év után kapnak egy év szabadságot, hogy aztán megújulva, a kezdők lelkesedésével tömhessék a fejeket. Mert ennél több nem is kell a sikeres oktatáshoz: lelkesedés, eltökéltség és szeretet. Az a néhány - amúgy teljesen elbaszott módszertannal működő - kísérleti iskola is azért működi faszán, mert az ott tanító erők fanatikus és szektás lelkesedéssel végzik munkájukat. És megint egy pont.
De általánosságban inkább az a helyzet – keleten, nyugaton egyaránt – hogy reformról reformra egyre hülyébb tanárok oktatnak egyre hülyébb gyerekeket és ezen a tanárok 20 pontja sem fog javítani, de rontani biztos. Ahogyan ez a KLIK-nek is sikerült.
