Alföldi és a sikerkultusz

Alföldi Róbert lassan többé vált önmagánál. Az RTL-nyuggeresztrád, az Alföldi-féle Nemzeti elsiratása óta kulturális ikon, aki minden kézenfekvő lehetőséget kimaxol a saját státuszának kiemeléséhez.

Mártír” – sőt – színházi, a művészi attitűd szempontjából hivatkozási pont, trendteremtő alkotó lett, hatással volt a „független” színházi társulatok témaválasztásaira is, hidat vert a kőszínházak és az alternatívok világa között, de ez nem jelenti azt, hogy valójában progresszív lenne az, amit csinál. A körülmények emelték föl. Ez kétségtelen. Ugyanakkor Alföldi nem jelentéktelen alkotó és nem is tehetségtelen. Veszélyes, értelmetlen volna így ítélkezni felette, de máshogyan lehet. Az önmegváltástan kínjainak és a kulturális relativizmus prófétája, aki már-már unottan ismételgeti elhasznált, de még mindig újrahasznosítható frázisait, mint a kíváncsiság, az európaiság, stb. A függetlenség, a semlegesség, az ún. rejtélyes alap ügyek, a szabadság érzetének felvállalásának ügyeskezű, jól fizetett bűvésze, technikai virtuóza, színházi iparosa. Aki minden „originális” munkájában megvillantja a szabadságával szembekerülő, az önmeghatározásra kényszerített „én” belső káoszát, a személyesen Alföldi Róbertet is érintő problémát.

Ezért csodálják.

Persze ezt is csak akkor (és addig), amíg szalonképes maradhat (a sokszor felemlegetett „devianciája” is látszólagos, exploitation jellegű, nem a lényegre tör) és ha egyáltalán van megjelölhető tartalom, amit egyáltalán még közölni akar (vagy tud) a nagyívűnek szánt, direkt, megosztó politikai gesztusokon kívül. Úgy tűnik, egy ideje már nem rendelkezik ilyesmivel. Csak a gesztusok maradtak. Még akkor is, ha önkifejezési vágya túlmutat a színházon és közvetlenül a bulvárban manifesztálódik, a társadalom tudatalattijában. Az egész Alföldi-jelenséget belengi

a 90’-es évek izzadság- és lábszagú sikeréhsége,

a siker titkának misztériuma, a sikerkultusz.

Röviden: Alföldi elgesztisedett.

Ez a vallás, a siker mérhetősége az, ami felemészti az emberekkel, az egész társadalommal szembenálló

kimondás

lehetőségét. Mert az, amiről Alföldi papíron beszélni akar, nem válthat ki tetszést – ezért inkább ezt-azt elhallgat és az erkölcsileg kifizetődő ellenzéki státuszba vonul. A nagy művészet az emberrel áll szemben, az emberért. Nem politikai pártokkal vívja az értelmetlen árnyékharcot és nem vonul be talpasnak a lövészárokba.

„Én a terrorista akciókat modern kori rabszolgalázadásnak tartom, összekeveredve iszonyú aljas emberek mesterkedéseivel, mindenféle Isten nevében.”

Spartacus, mint

„terroristavezér”

. Felettébb érdekes elgondolás ideológiai alapon mentegetni a tömeggyilkosságokat. Előre a lenini úton, avagy

így lesz a belpesti sztárértelmiségiből első-generációs foxi-maxis komcsi.

Értjük (…), megint ott tartunk, hogy a virtuális egyént a „társadalmi és szociális nyomás” belekényszeríti, beletaszítja abba, hogy fegyvertelen embereket mészároljon le, szisztematikusan, kegyetlen pragmatizmussal. Hamvas írta: „

Tőlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom.

” A felelősséget, az erkölcsi, etikai terhet áttestálva az elnyomó, kegyetlen társadalomra, a mechanizmusra. Pedig nem erről van szó – a lázadó ember felhevült állapota egy döntésen, egy tiszta pillanaton alapszik, hogy: „eddig és nem tovább”. Ettől lehet drámai, tragikus. A lázadó ember felvállalja a döntés minden következményét, súlyát, ha ennek a magatartásnak egyáltalán van még létjogosultsága. Mert ez az alapállás ténylegesen igaz lehet a rabszolgalázadásokra, a koloniális- és nacionalista szabadságmozgalmakra, de nem a posztmodern terrorizmusra. Pláne a mai nyugati „mintatársadalmakat” érintő terrorizmusra – ha ezek az emberek valamiért gyilkolnak, akkor csak az önazonosságuk megtartásáért, visszaszerzéséért. Pontosan azért, amitől a posztmodern relativizmus megfosztaná őket, az önazonosságuktól, az Istenüktől, mert – és ez így is van – Allah nem azonos a többi istennel. Az iszlám ebben a félelmében, modernizációs hisztériájában felhasznál minden olyan eszközt, ami a rendelkezésére áll, hogy ne jusson a kereszténység sorsása.

A kulturális relativizmus elavult és irreális.

A valaha volt legnagyobb liberalizmus-ellenes lázadás zajlik az iszlámon keresztül szerte a világban. Vagy: „

Miért van az, hogy bennünk nem működik a kíváncsiság? Nekünk az első gondolatunk az, hogy terrorista, nem pedig az, hogy nekik milyen elképesztően finom konyhájuk van.”

Ezt már nem is kommentálnám. Csak röhögjünk. Azzal, hogy Alföldi a színpadon aktív politikát csinál, a jó, a megkérdőjelezhetetlen oldalra kivonulva, a magyar kritika tarthatatlan viszonyai között támadhatatlanná teszi rendezéseit, ám egyúttal felmérhetetlenné is, a többség számára érvénytelenné. A jobboldali vircsaft a legminimálisabb provokációra azonnal, szolgailag buzizó, robertázó, tehetségtelenező csőcselék ordibálása ugyan rásegít arra, hogy kibontakozzon az illúzió:

„…itt történt valami”

. Pedig nem történt semmi. Legkevésbé színház történt. Alföldi valójában végtelenül konformista – önmagát adja, őszinte, de pont annyira, amennyire az általa felsorakoztatott, fennálló, létező színházi konvenciók fogyaszthatóvá teszik. Semmi radikalizmus, a felület művészete. A 80’-as évek hangulatára, az örök ellenállás, az ellenállás viszonyíthatóságának, nosztalgiájára építi fel alkotásait, ettől olyan végtelenül unalmas. Olyan világot épített fel magának, amiben kényelmesen építheti légvárait, hogy elérhetetlenné váljon. Igazi európai.