God Bless America!
Nem vagyok kimondott demokrata típus. Az emberiségbe vetett pesszimizmusom mélyebb, őszintébb annál, hogy demokrata lehessek, ez egzisztenciális kérdés, létezés-attitűd. Az erkölcsi radikalizmusban hiszek, ami (szerencsére) nem a tömegek sajátja.
Így alapvetően megvetem a kapitalistákat, a brókereket, a kisstílű protestáns salesmaneket, a nacionalizmusok nagy embereit (az áldozataikat is), a 19. század anakronisztikus hős-archetípusát, a magányos hódítót, a „nagy lelkeket”, de a hisztérikus-világvége fetisiszta demokratákat, a maoista-polpotista nyomvonalon szélsőségessé alakuló fiatal, energikus, kreatív, sikerorientált idiótákat, az erkölcsi relativizmus sötét hercegeit: a jogvédőket, a félintellektusokat is. Mégis, minden ellenszenvem ellenére, Donald Trump győzelme valamit visszaadott abból az eltékozolt időből, amit azzal töltöttem, hogy egyensúlyban tartsam a kelet-európai „rossz közérzetemet”, a ressentimentet. Obama adminisztráció alatt oly sokszor éreztem tehetetlenséget, dühöt, gyűlöletet a fennálló világrenddel szemben, hogy Trumpban megtestesülő szabadság-ígéret egy pillanatnyi lélegzetvétel, csend a kivégzőszag újratöltése közben. Az átdemokratizált agyak számára, paradoxon, de vulgáris populizmusával megidézte (mi mással lehetett volna áttörni?) azt, amit lustaságból, fáradtságból, a kényelmes-ellenállás állapotából rég elveszettnek éreztünk.
Trump megválasztásának legfontosabb hozadéka, hogy úgy tűnik, nem tűnt el teljesen a vélemény- és gondolatszabadság.
Kijelenthető, hogy lehetséges a hivatalossá tett ideológiáktól eltérő eszmék győzelemre juttatása a média, az „intellektusok” és az establishment-politika, a kibontakozó orwelli újbeszél-világ önműködő jellege ellenére is. Sőt, Trump győzelme ennek (csalóka) látszatnak az átmeneti, vigasztaló ünnepe. A demokrácia rövid, ma reggeli győzelme, nem személyek, a demokraták ellen szól, hanem demonstrálja azt a tényt, hogy az embereknek, a népnek még van lehetősége azzal a totalitással szemben állást foglalni, amit a modernitás szelleme megteremtett. Talán, már nem sokáig. Mert, ne legyenek illúzióink, a nyugat önpusztító, önmarcangoló racionalitásba burkolt irracionalitása folytatódni fog. Amerika egyedül nem győzhet ebben a „háborúban”. Donald Trump, bár most örülünk győzelmének – ne feledjük – nem egyéb, mint egy gusztusosan jó seggek között csomagolt válságtermék. Ezért nem volt esélye Pat Buchanan (90’-es évek belső ellenzéke), Ben Carlson-féle jófiús konzervatívoknak.
Bebizonyosodott, hogy a fehér, amerikai középosztály mítosza – valóság –, sőt az államok egyetlen megragadható, demonstratív valósága.
Chicago és Detroit lepusztulása, a közép-nyugat tömeges elszegényedése, lezüllése, a 90’-es, 2000’-es évek válságának végeredménye. Az, hogy a politológusok, a „szakértők”, az újságírók a demokraták totális médiabefolyásából, az ún. véleményalkotók emberekre való hatásával számoltak és jósolták meg jó előre Clinton-mami győzelmét, az csak a média elidegenült és kiszolgáltatott állapotát jelzi. A nyugat politikai egysége megtört, a következő másfél-két éves időszak az átrendeződésé, az újraigazodásé lesz.
Polgárháború nem lesz.
Nincsen meg a kellő potenciál a vesztes ellenzékben, a megtámogatott, radikalizálódó (esetükben: totálisan elhülyülő) kisebbségekben sem, túl erős vezérlőelv lett a jólét megtartása, a konformizmus. Senki sem fogja odadobni a kutyák elé azt, amit már megszerzett. Abban viszont biztos vagyok, hogy az amerikai demokráciát csak szenvedéllyel lehet alakítani, hiszen maga a részvétel is szenvedélyes aktus, amit tilos túlracionalizálni. Ezzel mentek szembe, tiszta erőből a demokraták. A jellemzően technokrata, a régi- a hatvanas évekből visszamaradt osztályharcos ideológiával, poszt-sztálini prosztósággal, a társadalomépítő idealizmussal, ahol irreális ábrándokra, érdektelen, csak a hálivúdi jólétében unatkozó „értelmiség”, a felső tízezer számára megragadható poszthumán kéjelgéssel, akarnak választásokat nyerni, ott ne csodálkozzanak, ha a valóság fagyi visszanyal. Ennyi a sztori. God Bless America, Mr. Trump!
