A korrupció és ami mögötte van

Magyarország a korrupció melegágya! – olvashatjuk. A kormány intézményesítette a korrupciót! – ugrik a szemünk elé (ezt péel a szocialisták szokták mondani, akikről ugye a feddhetetlenség jut rögtön az ember eszébe). Körülbelül ezek a nyilatkozatok uralják az ellenzéki közélet kommunikációs terét, tulajdonképpen arra világítva rá, hogy azon keveseken kívül, akik valóban részt vesznek, vagy vettek benne, senki sem érti igazán, mi is ez a jelenség. Hiszen teljesen érintetlenek, a becsületesség Himalájái. Vagy mégse. Hogy pontos legyek, a résztvevők száma igen magas a „korrupció”-ban, még akkor is, ha a hótiszta ellenzéki pártok ezt nem így állítják.

Én akkor definiálniék. Korrupció nemcsak az, amikor valaki kap, hanem az is, amikor nem fizet be. Az is előny ugyebár. Tehát a korrupció az, amikor valamilyen módon az állami szféra járandóságát bizonyos előnyök érdekében nem fizetjük meg, vagy épp az állami szféra -szakmai és hatalmi - erejével visszaélve valamilyen ellenértéket kérünk.

Először is korrupció nem csak az, amikor egy állami szerv valamely főembere, vagy még főbb embere rettenetesen sok pénzért előre lezsírozottan közbeszerezve megrendel - mondjuk - egy szolgáltatást a haverjától. A korrupció ott kezdődik, hogy a doki, aki épp kezel bennünket az állami kórházban, kap tőlünk egy 30-50 ezres kis borítékocskát. S a korrupció ott folytatódik, hogy Józsigázszerelő „számlanélkülmehet?” kérdése után az igen szócska jön.

Aztán, ha belegondolunk, ha a példadokinak mindössze 20 hálás betege van havonta (mernének nem hálásak lenni, mégiscsak az egészségükről van szó), akkor kábé hatszázezer és egy millió között már el is tett adó- és egyéb köztartozásmentesen a párnahuzatba, per hó. Vízvezetékszerelő barátunk pedig mondjuk öt ügyfélnél járt per nap és mindenkinél „számlanélkülmehet?” volt, akkor azért elgondolkodhatunk mennyit is kaszált. Na mondjuk napi 30-at, szintén adó-, illeték- és egyéb köztartozásmentesen.

Kocsmás Mici természetesen a bulik éjféli fordulata után, amikor már tetőfokára hág a hangulat meg a maligánfok, mindig elfelejt számlát adni (csak benyújtjuk az ezrest a többiek feje fölött, pia ki, mi vissza az asztalhoz). Az étteremben a kedves Sanyi pincér pedig mindig kap tőlünk 15 % borravalót. Jattot, azt. És a tanár bácsi délután a felvételire készíti fel a nebulót, óránként pár ezerért. Számla, adó, satöbbi nuku.

„Jatt”, „hálapénz”, „borravaló”, „számlanélkülmehet”, majdnem minden szakmának megvan a szakzsargonja arra, hogy mikor verjük át közös erővel az állambácsi pofáját. Az elmúlt évben például az intézményesített adóelkerülés Mekkája volt a két „globális”, „roppant fejlett”, „kivételesen progresszív” cég, az Airbnb és az Uber. (Amelyek amúgy csak az addig is igen szeretettel űzött magyar gyakorlatot internetesítették, csak nálunk annyira nem voltak innovatívak, hogy honlapot is csináljanak neki.) Kiadjuk a lakást a neten, beszedjük a suskát, állambának nem szólunk, sej. Elvisszük a fuvart, bevasaljuk a lét, adót meg majd Seychellen fizetünk, haj. Ettől függetlenül nem kidobni kellett volna az utóbbit, de erről máskor.

Szóval a „korrupció”, mint olyan, általános társadalmi jelenség, ne legyenek illúzióink. Itt pedig fel kell tenni magunknak azt a kérdést, miért?

Mert a mi jómagyar hazánkban minden, ami létezik, tőkehiányos. Ami pedig legálisan megjelenik, azt a magyar polgártól elvesszük. Tehát évszázadok óta megszokott tapasztalat, ha valami tőkénk keletkezik a házunkon, meg néhány berendezésünkön túl, azt azonnal külföldre visszük, mert ott nem veszik el. Tehát a tulajdonbiztonságot garantálni kell.

S mivel a szolgáltatásnak van egy ára – meg az a kockázata, hogy tőkénket valamilyen ismeretlen szabály alapján elviszik -, továbbá a magyar gazdaság még mindig állami túlsúlytól szenved, ami közismerten nem szolgálja a fejlődést, mindig alacsonyabb árat fizetünk. Az állam a dolgozónak, a magángazdaságnak sóher (haverok időnként kivételek), a magángazdaság nem fizeti ki rendesen a magánalkalmazottat, s az adók pedig elképesztően túlméretezettek.

Aztán a populista szemléletmód is óriási problémákat okoz. Egy államtitkár ma 997 ezer bruttó forintot keres, egy miniszter pedig 1.2 milliót. Ez nettó hatszázezer forint körül mozog az előbbi, nyolcszáz az utóbbi esetben. Vagyis egy állami főtisztviselő fizetése éppen meghaladja az osztrák buszsofőr járandóságát. Ami, nem kell túl sokat magyaráznunk, nem vezet jóra.

Ön főorvos? Emberek életéről dönt nap, mint nap? Akkor adunk Önnek egy olyan fizetést, amely alapján, ha meg akar élni, már be is sorolhatja magát valahol a vízvezeték-szerelő és a zöldséges (részben fekete) jövedelme alá.

További probléma, hogyha valódi központi, állami vezetői visszaélés, vagy korrupció van – lásd például a 4-es metró ügyeinek bravúros, alig 6 éven keresztül zajló, ráadásul külföldi szervezet által végzett felgöngyölítését –, akkor valahogy a legtöbb alkalomkor a hatóság csődöt mond.

Szóval, ha a gazdaságot fehéríteni akarjuk, akkor sajnos öt dologgal kell számolni:

• 1.Túl magasak az adóterhek, bonyolultak az adminisztratív teendők. Az a söralátét valahogy még mindig nem jön.
• 2.Fel kell hagyni az állampolgárok értelmetlen vegzálásával. Már nem a kommunista, szovjet érdekekből elnyomó apparátus vagytok.
• 3.A jelenlegi magánfizetések már egy-két száz kilométerre is viccesek.
• 4.Az állami főtisztviselők rendkívül alulfizetettek.
• 5.Valódi korrupcióellenes szerv kell, s most tekintsünk napkeletre: Romániában a korrupcióellenes ügyészség valóban csinál valamit.

Másképp nem fog menni, maradunk Balkán. Megjegyzem: annak ellenére, hogy elég sok „ügy” volt a sajtóban, kormányzati korrupcióra egyelőre konkrétum kevés került elő. Ellentétben például a 4-es metróval, ami azonban - ismereteink szerint legalábbis – a Demszkáj éra alatt történt. Illetve az építés nem történt, de fizettek, a jelek szerint sokat, egymásnak.