Békehadtestek Afrikában
Valamikor a rendszerváltozás környéki években éppen ebédelni készültünk piciny családommal az akkoriban mindenkinek járó hétvégi telekre kalákában felhúzott farostlemez nyaralóban, mikor a háttérben – a kor szokásainak megfelelően az Ablak című magazin közvetítette az álláspontot – megjelent a képernyőn egy aprócska afrikai falu, ahol mindenféle éhező népségeket mutattak. Nagyapám csodálkozva fordult hátra, majd morózusan megjegyezte: Afrika ilyen, ilyenné tettük, de miért kell ezt ebédidőben mutogatni.
Mindezt akkoriban meglehetősen furcsállottam, hiszen nincs ember, aki nem illetődne meg egy éhező kisgyerek láttán, és nem kezdené el nagy erőkkel sajnálni. Ha meg egész falvakról, egész népekről van szó, akkor a részvét különösen erős – ilyenkor illendő egy
jajjszegényeket
kisajtolni magunkból. Mára viszont megértettem, Afrika ilyen, és minden egyes lépésünk, amivel javítani kívánunk az ő helyzetükön, de legfőképpen a saját lelkiismeretünkön, csak még mélyebbre taszítja őket a válságban, és bizony azt az afrikai szerecsent, aki pislogni sem képes, miközben egy légy beköpi a szemét, nem érdemes sajnálni. Ellenben mi, jobban mondva a nyugati civilizáció szégyellheti magát, hogy ilyenné nevelt egy fél kontinenst. Mert bizony annak a légynek az elkergetésére tényleg nincs szükség egy darab középosztálybeli fehér széplélekre, aki izgatottan pattan oda formatervezett legyezőjével, elég lenne pislantani egyet. És ebben nincs semmiféle rasszizmus. A munkáról a legkönnyebb leszoktatni az embert, bőrszíntől és vallástól függetlenül. Bár részemről nem hiszek a nemzet karakterológia tudományában (csak vicceltem, dehogynem hiszek), az mindenki számára szembeötlő lehet, hogy mondjuk a lusta déliekkel szemben ott vannak a szorgalmas északiak. Az, hogy a déliek elviselhetőek, az északiak meg elviselhetetlen faszkalapok, élükön a németekkel, megint egy másik kérdés, de egy olasz munkatempója akkor sem összevethető egy Elba-menti germánéval. S ez bizony összefüggésben van azzal, hogy míg délen elég volt az ablakon kihajolni egy érettebb szőlőszemért, addig északon követ kellett törni, hogy a repedésekbe illesztett földecskében egy burgonya megteremjen. Ha mindemellett a derék germánok még arra is vették volna a fáradságot, hogy a taljánoknak még az ablakon se kelljen kihajolni, akkor még lustábbak lennének mára.
„Először is az éhhalál évszázadok óta jelen van birodalmunkban; mindennapos, teljesen természetes dolog, és soha senki nem háborgott miatta. Jön az aszály, a föld kiszárad, az állatok felfordulnak, a parasztok éheznek. Ez teljesen megszokott dolog; összhangban van a természet törvényeivel, a dolgok rendjével.” – Ryszard Kapuscinski Szelasszié etióp uralkodó udvaráról.
Afrikában sosem úgy mentek a dolgok, mint ahogy azt mi itt a fejlett Európában megszoktuk. Ahogy a fenti idézet is mutatta, ott a „vezető rétegnek” – legyen az törzsfőnök, király, kalifa – mindig is tökéletesen mindegy volt az ő népének a jóléte. Adott esetben szívesen adták el őket arab rabszolga kereskedőknek is, hogy utána a fehérek bűneként belőlük rabszolga legyen Amerikában, és az se zavarta őket különösképpen, hogy Nyugat-Afrikában teljes partszakaszok néptelenednek el. Amikor pedig a Nyugat fehér embere a hirtelen feltámadt lelkiismeretétől vezérelve vezekelni kíván a múlt bűneiért, akkor még azt a maradék kis vitalitást is sikeresen öli ki Afrikából, ami megmaradt benne. Mert mindig magunkból indulunk ki persze. Az Európát, legalábbis annak nyugati felét újra térképre helyező Marshall-segély minden szempontból sikertörténet volt. Az Egyesült Államok rengeteg pénzt pumpált a régióba, hogy az újra élhető, életképes és erős legyen, legfőképpen azért, hogy képes legyen gátat szabni a szovjetorosz terjeszkedésnek. Az USAID, a Világbank és az ENSZ által a harmadik világba öntött pénzek viszont jórészt nyom nélkül szívódtak fel a helyi hatalmasságoknál, legjobb esetben is csak AK-47-esek formájában jelent meg a modernitás, amik segítségével szemkápráztató lelkesedéssel kezdték el újrajátszani a gyarmati korban ideiglenesen felfüggesztett törzsi háborúikat.
Mindebből milyen következtetéseket vont le a fejlett nyugat?
Hogy nem pénzre van szükség, hanem természetbeli segítségre. Első lépésben élelmiszert kell gyűjteni annak az Afrikának, amelyik évezredekig Európa éléskamrájaként szolgált, ahonnan apránként Európa is eltanulta a tervezett öntözést, az ültetvényes gazdálkodást, a gabonatárolás fortélyait. Annak az Afrikának, melynek északi kis szeglete, közte a ma javarészt elsivatagosodott Tunéziával, Líbiával, és Vasvári Pál ostobaságát idéző folyamszabályozott Egyiptommal a teljes Római Birodalmat etette. Érdemes visszaolvasni néhány
rég halott fehér európai
könyvét, különös tekintettel azokra részekre, melyben a megsértett vandál uralkodó úgy dönt, kiéhezteti Rómát, és mindezt Karthágó elfoglalásával, ami ugye a mai Tunézia. Ma melyik hadvezér készítene efféle haditervet?
„Amerika az ötvenes években békehadtestet küldött segíteni a harmadik világba: civil fiatalokat, akiket felkészítettek adott országból, ismerték a nyelvet, a kultúrát, a szokásokat, a helyi problémákat, és annyi pénzt is kaptak, hogy szöget, kalapácsot tudjanak venni. Odarepültek, segítettek házat építeni, kutat ásni, és mindehhez megszervezték az ott élő, bámészkodó népeket. Akiknek addig nem volt meg a készségük önmagukon segíteni, de amint eltanulták az amerikaiaktól, amit lehetett, már ők adták tovább a tudást. Magyarországon is ez kéne. Kiképezni kétezer talpraesett értelmiségi fiatalt, és küldeni őket a cigánytelepekre, kimeszelni a viskót, barkácsolni, tanítani, korrepetálni. Csodálatos mozgalom lehetne.”– Csányi Vilmos etológus – 24.hu.
De legalább sikeresen leszoktatták az afrikaiakat a földművelésről is. Nyilván nem teljes Afrikát, csak ahol kényelmesebb volt várni a segélyszállítmányt, mint bármit is csinálni. Komparatív eredményként még fel tudtak mutatni némi elsivatagosodást és unatkozó felnőtt férfiak által űzött polgárháborúkat.
Mit tanult ebből a fejlett, fehér, nyugati középosztálybeli?
Hogy nem elég az élelmiszer, házat is kell építeni nekik. Elvégre egy házépítés iszonyú bonyolult dolog, és most bravúrosan visszakanyarodtam a fogalmazás elejére, ahol a kalákában épített nyomorúságos kis nyaralónkról elmélkedtem. Ugyanis ha nem kell engedélyeztetni, terveztetni, mérnökökkel kiviteleztetni, pár szorgalmasabb ember rengeteg sör társaságában pompás kis házakat képes építeni. Akkor nem tud, ha nincs tégla, malter, keresztgerenda – ezek pénzbe kerülnek. Ha van pénz, van nyaraló, de ennek mintájára Afrikában is van kunyhó, gát, repülőtér, aknamező. Ami csak kell. És van ilyesmi? Nem nagyon. Van néhány kivételes ország, főleg a régi gyarmattartó gyarmati kort túlélő szerető gondoskodásának köszönhetően kialakulófélben van némi élhető civilizáció. A többi meg a nagy büdös fekete segglyuk, ahova széplélek fehér, középosztálybeli idióták járnak fúrni, faragni, festegetni, legyeket elhajtani, már ameddig el nem rabolják őket váltságdíj fejében. Ami tulajdonképpen az egyetlen helyes, némi reményt adó önvédelmi lépés, mi több, intézmény a bennszülöttek részéről.
