Túlságosan nagy arcú vándorok
Az a helyzet, hogy látványos karrierekkel, sikertörténetekkel tele a padlás, nem kell azért Londonba kiutaznia az Index újságíróinak sem, hogy megtalálják, mire számíthat az, aki keményen, tisztességesen, rengeteg lemondással és sokszor mélységekbe alászállva dolgozik azért, hogy aztán – lehetőleg minél rövidebb úton - felemelkedjen. Van már külön erre szakosodott kapitalista magazin Magyarországon, nem is egy, nem menő ma már azért külföldre menni, hogy a trágyadombon kibimbózó sikerről halljunk valamit. Létezik „magyar álom”.
Csak a „magyar álomnak” valahol a megmaradás is a része, vagyis az, hogy ebben az ezerszáz évvel ezelőtt elfoglalt földterületen van értelme tovább folytatni, van értelme magyarnak maradni és nem feloldódni a szláv vagy germán tengerben, mikor hogy. A „magyar álom” azonban túlságosan elvont a legtöbb élvhajhász kalandornak, akiket például az Index bemutatott: nem része az ő tervüknek a nagy egész, csakis a saját egzisztencia, a gyors megtérülés, lehetőleg pénzügyi értelemben.
Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan: ma bőven van lehetőség a magyar ugaron is.
Ha valaki pénzt akar keresni, megoldja, ha kellően rugalmas. Legalább annyira, mint amennyire mondjuk Londonban elvárják tőle. Az önmegvalósítás útja itthon is nyitva áll mindenki előtt, de az nagyon is elképzelhető, hogy nincs egyszerűen szükség több borbár-sommelier-é, hanem inkább CNC-forgácsolóra lenne. Igaz, nem forgolódhat az ember CNC-forgácsolóként túlságosan úri közegben, nincs csillogás, meg éjszakai élet, csak a nagy büdös meló, meg cserébe a zsé. A legfontosabb különbség London és Budapest között, hogy az utóbbi lokációban valóban itthon lehet az ember, ha magyar. Nem kell ácsingóznia egy angollal való kézfogásra, mint ahogyan az ominózus cikk egyik szereplője leírta, itthon nem másodrendű ember, mint a legtöbb helyen, a Lajtától nyugatra. Sőt, nem kell hazatérnie a tizenakárhány óra munka után valami külvárosi cipődobozba, amit lakásnak és életnek nevez, persze csak ideiglenesen, hanem a londoni árak töredékéért bérelhet magának lakást. Bizony, itthon is félre kell tenni, takarékoskodni kell, ha az ember toronyórát akar lánccal, éppen úgy, mint Londonban, de valahogy az lutoni transzfer előtt ez az alapösszefüggés nincs meg a legtöbb kalandor fejében.
Amúgy korábban is volt kivándorlás, nem nagy kaland.
Csak a XIX. század végén nem volt divat még hergelni is az itthon maradókat, hatalmas arccal, hogy mekkora teljesítményeket lehet külföldön az asztalra letenni. Jellemző, hogy általában azok táltosodnak meg és alakulnak át munkabuzikká, akik idehaza legalábbis nem voltak éppen a munka hősei, vagy nem álltak valami rendkívüli kreativitással a saját önmegvalósításukhoz. Provinciális „világpolgárok” kicsinyes bosszúja minden ilyen sikertörténet, szánalmas palackposta otthoni címre irányítva, hogy mindenki felnézzen a távolba szakadt, szerencsét próbáló legkisebb fiúra. Akiknek a többsége vagy hazatér, mint a tékozló fiú, vagy végleg feloldódik valamelyik olvasztótégelyben. Így ment ez mindig, amióta világ a világ, csak a média felgyorsította a kétirányú kommunikációt. Az már külön ízt ad a történetnek, hogy a ballib média ma tapsikol ahhoz, hogy ezek a kiábrándult, itthon magatehetetlen emberek külföldre mennek helybe a pofonért.
A sikertörténetekkel az a bibi, hogy számos kudarcos vagy éppen átlagos, semmitmondó sztoriból rostálódnak ki.
Elvégre, ki számolna be önként arról, hogy nagy mellénnyel, maga mögött mindent felégetve, film- és esztétika szakos diplomájával belefulladt a mosogatásba és elvesztegette egykorvolt látszólagos tehetségét, ki nyilatkozna az iIndexnek arról, hogy az álmainak, aminek elérése érdekében útra kelt, még csak a közelébe sem ért sőt, a hazai pályájához képest jelentősen visszalépett… és így tovább. A túlságosan nagy arcú vándorok sajnos elég gyakran nem túlságosan megjuhászodva térnek haza, hanem még nagyobb pofával, megmondóemberként, reformerként (na nem úgy, mint Széchenyi, hogy az angol vécét, a lóversenyt, meg a kaszinót hozzák magukkal) próbálják megreparálni Magyarországot, mondjuk valamelyik egyszázalék alatti törpemozgalom tagjaként. Pedig lehet, hogy csak önmagukat kéne generáloztatni, mert aki külföldön csak biciklifutárkodásig és pincérkedésig jutott, az itthon sem lehet a tanítóhivatal vezetője.
