A haladó választási programokról

Daddy Trump és Emanuelle Macron győzelmei után egyvalamiben biztos lehet a közélet iránt indokolatlan érdeklődést tanúsító nagyérdemű: a választási programok ideje lejárt. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy mindenki magasról leszarja. Mi mással is próbálkozhatna hát a mi haladó, a korszellemet mindig magabiztosan kitapogató baloldalunk, mint remekebbnél remekebb választási programok írásával.

Egy „jó” választási program olyan, mint az európai kínai konyha: kicit cípősz, kicit édesz, kicit pont olyan, mint amilyenre mindig is vágytál. Semmi meglepetés, semmi provokatív ötlet, csak a legtökéletesebb semmitmondás, leöntve az anyagi javak egyre könnyedebb megszerezhetőségének ígéretszószával.

Tehát semmi értelmük tulajdonképpen a kóros grafománia kielégítésén túl.

A választási programok másik jellemzője pedig az, hogy maguk az alkotók se vették soha komolyan. Nem forgatókönyvként tekintettek rá, hanem eszközként a hatalom megszerzéséhez, a választópolgárelvtársak szíveinek megnyeréséhez, ami utána semmire nem kötelezi őket. Mindig lehet hivatkozni a külső körülmények váratlan megváltozására, előre nem látható akadályokra, a lap alján kisbetűvel írottakra. A világban zajló

válságban a demokrácia

illetve

hanyatláselméleti

viták közös megállapítása, hogy az eddigi, megszokott keretek között zajló pártverseny helyét átvették ún. a karakteres személyek köré szerveződött, néhány mondatban összefoglalható hitvallással rendelkező választási mozgalmak. Akik persze ennek megfelelően – oldaltól függetlenül – populisták is. Nem részletesen kidolgozott programokkal, hanem két-három mondatos kijelentésekkel operálnak, és olyan témákban, amivel markánsan meg tudják jeleníteni azt, hogy ők hol állnak a többiekkel szemben. Minálunk, itt a kies Magyarisztánban többé-kevésbé mindenki úgy kormányozott eddig, ahogy eleve feltételeztük róluk: a kommunisták az osztogatás mellett széttúrnak, elkúrnak, tönkrevágnak; a Fidesz pedig, mindent alaposan megcukrozva a cuppogós nemzeti romantikával, többé-kevésbé vállalhatóan. Pont ezért el is múltak azok az idők, amikor a felkészült, tájékozott választópolgár a különböző brosúrák elmélyült, összehasonlító áttanulmányozása után döntött arról, kire szavazzon legközelebb. A hosszúra nyúlt bevezetőből kiderülhetett, hogy „jó” választási programot felesleges írni. Ebből következik, hogy „rosszat” viszont érdemes. Mivel feltételezem, hogy kedves olvasóink nem fognak választási programfüzéreket olvasgatni, ezért összefoglalom a tudnivalókat a haladó oldal által mostanában kifejlesztett vagy fejlesztés alatt álló wunderwaffékről.

• klasszikus kommunista ihletésű, azaz meg akarja változtatni a társadalmat, mindenképpen sokkal jobb ember lesz mindenki a ciklus végére – ha akarja, ha nem;
• társadalmi csoportokban, rétegekben illetve osztályokban gondolkodik, egyiktől elvéve akar a másiknak adni, természetesen a gazdagoktól elvett javak a szegényeket fogják gazdagítani, de csak annyira, hogy a gazdag szegény legyen, de a szegény is szegény maradjon;
• a gazdaságra mint zéró összegű játszmára tekint, tehát a társadalmi béke feltétele nem a biztos és folyamatos gazdagodás, hanem a képzett, haladó, felkent és értelmiségi döntéshozó által kikutatott elosztási mechanizmusok;
• mindenképpen újra akarja szabni a közjogi berendezkedést, mert a régi rossz, aminek az a bizonyítéka, hogy nem ők voltak hatalmon;
• olyan demokratikus minimumokat határoz meg, amelyekbe politikai ellenfele nem fog beleférni a választások után;
• állami feladatokat akar civileknek kiszervezni, civil tevékenységeket akar állami körbe vonni, mert minden változás izgalmas, ráadásul történelmi szükségszerűség;
• a következő ciklust megelőző programalkotás során ugyanezen feladatok és tevékenységek ellenkező irányba mozgatása lesz szükségszerű történelmileg;
• melegházasság és gyermekabúzus, azaz új alapokra helyezik az közoktatás rendszerén belül a párkapcsolati és szexuális oktatást;
• stadionok helyett társadalmi vita;
• a dologtalanság, a lustaság és a munkaundor állami dotálása;
• nemi kvóta a pártok számára a nemek politikai képviseletének kiegyenlítése érdekében, hogy egyik nemnek se legyen hatvan százaléknál több és negyven százaléknál kevesebb képviselője egy-egy pártnál;
• a határon túliak…ööö…izé…;
• és végül szemléletformálás, új időszámítás, naptárcsere, letartóztatások, vagyonelkobzások, továbbá egyéb jakobinus élvezetek.

Ahogy arról az egész iromány szól, a politikai célokról és irányvonalakról fölösleges hosszú tirádákat összeállítani, hiszen a lényegük három-négy mondatban összefoglalható. Szerencsés csillagzat alatt született politikai alakulatok számára az is elég, ha azt mondják: folytatjuk, amit eddig. Ennek szellemében mi is röviden foglalhatjuk össze a tanulságot: ne bízzunk olyanban, aki nem jár kocsmába, vagy ha mégis, nem tudja, mire való az; ne bízzunk olyanban sem, aki 5 mondatban nem tudja elmondani, hogy mit akar, viszont képes több száz oldalas programot írni. Akik meg még képesek kiszervezni mindezt a rendkívüli szellemi erőfeszítést (nem) igénylő tevékenységet az állítólag létező, „több száz főre rugó”, „csúcsminőségű” értelmiségi holdudvaruknak, azokról tényleg nincs mit mondanunk…