Lesz-e Margarethe III?
A német választásokat megelőző időszakhoz hasonlóan, az aktust követő napokon is a legfontosabb kérdésnek bizonyult a valódi kihívások és jövőnket meghatározó ügyek megvitatását mindig elegánsan kerülő politikusok és sajtómunkások részéről, hogy a választási eredmények ismeretében miként döntenek Magyarország sorsáról az Európai Unió valódi fővárosában, Berlinben. Elemzéseik szerint most dől el, hogy az apadó- és melegedőfélben lévő germán tenger a veesenmayeri vagy a józsefnádori utat követi – vágyaik szerint az előbbit.
Egy Európa peremén lévő, lélekszámban, területben és gazdasági erőben is közepes ország szempontjából teljesen érthető, ha a német választások eredményeit igyekszik a saját szempontjai szerint értékelni. Mit nyerünk és mit veszítünk a Bundestag ülésrendjén? Arra viszont nehéz épelméjű magyarázatot találni, hogy a nyugati sajtóban is központi szerepet kapott a Német Szövetségi Állam és Magyarország viszonya a vasárnapi választások után. Sőt, a tengerentúli sajtóban egyenesen a Margarethe hadműveletekhez mérhető megtorlásokra számítanak, megbüntetendő, hogy a német gigász árnyékában Magyarország merészelt különvéleményt megfogalmazni bizonyos kérdésekről.
Emlékeztetőül: a különvélemény megfogalmazásának elmulasztásáért, vagyis amiért nem álltunk ellent a német követeléseknek, kétszer is iszonyú büntetést mértek Magyarországra. Nem egyszerű kiigazodni az elveihez és a morálhoz természetesen mindig ragaszkodó, demokratikus-humanista Nyugaton.
A Magyarországot megbüntetni kívánó német politikusok és az általuk teremtett BOB – a független sajtónak nevezett verőlegény-lényük – megértéséhez bátran segítségül hívhatjuk magyar szinkronjukat, a jövendölésből már Trump kampányának állítólagos összeomlásánál is levizsgázó hazai baloldali sajtótermékeket, amelyekben nemhogy a valódi eredmények, de már az exit-pollok előtt is az Orbán-kormány közelgő bukásáról kezdtek értekezéseket írni. Annak ellenére, hogy még messze nem eldöntött kérdés, hogy a hardcore magyar- illetve orbánfalóként dülöngélő Schulz vagy a migrációs ügyekben az európai PC-fősodortól idegen gondolatokat is bátran megfogalmazó liberálisok fogják betölteni Merkel akadékoskodó szárnysegédjének szerepét, kiegészülve a tökkelütött zöldekkel.
Az viszont nyilvánvaló, hogy a semmitmondás merkeli útja, illetve a nagyokat mondás schulzi útja között a pragmatikus gazdagodás és a nagyvonalúságnak becézett gyarmattartás irányát kijelölő német ipar szava a döntő ilyen ügyekben. Utóbbi éppen azt biztosítja, hogy nem lesz itt semmiféle pénzmegvonás, mivel arra a kohéziós pénzeket egy-két magyarországi kanyarral lefölöző német cégek csaknem olyan mértékben fizetnének rá, mint kishazánk. A mégis ezzel fenyegetőző haladó politikusok és sajtómunkások erőlködése így éppen annyira rémisztő, mint egy tehetségtelen, középszerű és határozott személyiség nélküli tanár toporzékolása az osztály előtt, azt rikácsolva, hogy „tiszteletet követelek!!!” Aki pedig ennek a toporzékolásnak hűségesen tapsol, az a rendszerváltozás után is – biztos ami biztos – az Úttörőszövetséghez felvételiző, tanár seggéből kilógó, stréber diák szerepébe helyezkedik.
A „Tessék mondani, reménykedni azért lehet?” kérdésre tehát az a válasz: lehet, de minek. Ahogy nem jött el az IMF lerugdalni Orbánt a parlament lépcsőjén; ahogy nem bukkantak elő tengerészgyalogosok Goodfriend hívására Csepelnél a Dunából; ahogy a bankok és a nemzetközi intézmények mégis tűrték; ahogy Macron nem tüzelte fel támadásig a kisantantot, mikor körbekurválkodta a szomszédokat; pont úgy nem fog Mutti Merkel német tankokat küldeni Magyarországra. Legfeljebb a német ipar prominenseinek határozott kérésére küldi a nehézlovasságot, csakhogy a kormány már bölcsen stratégiai szerződéseket kötött a német ipar prominenseinek jelentős részével, valamint kiderült, a magyar gyártósorokat mégsem lehet seperc alatt kiváltani a munkába nem annyira álló, nem annyira szorgalmas és nem annyira képzett szírafgánpakikkal.
Van viszont egy jó hírem azoknak a rendkívül izgatott Etus néniknek, akiknek már nagyon elegük van a rezsimből. Véletlenül jövőre pont lesznek választások, ott nyugodtan szavazhatnak a szívüknek kedves haladó pártra, mozgalomra, gimnáziumra, nyugodtan győzhetnek, és akkor végre megvalósíthatják magasztos elképzeléseiket azon elméletek mentén, amelyekkel 1919 óta próbálkoznak, hátha egyszer működni fog alapon...
Vagy ez mégsem volt egyértelműen jó hír?
