Orbán, a rosszindulatú kalauz
Életem egyik legrosszabb könyvélménye volt Salman Rushdietól Az éjfél gyermekei, de legalább annyit megtanultam belőle, hogy mágikus realistákat nem olvasunk. Ám még bosszantóbb, amikor ezt a roppant idegesítő műfajt meghatározó európai politikusaink is felfedezik maguknak, pusztán azért, mert az e világban meghozott döntéseik helyességét nem lehetett a tudománytalan fantasztikum eszköztára nélkül utólag igazolni.
„
Orbán Viktor elvette a menetjegyeket a Budapesten lévő menekültektől, egyszer csak nem engedte, hogy elinduljanak a vonatok”
– mondta volt Angela Merkel, a kormányzó CDU első embere a kormányzó SPD elnökének, aki lelkesen bólogatott. Verseny ez a javából, mintha nálunk Orbán vitatkozna Semjénnel arról, hogy mennyire hülyék a románok. A német demokrácia siralmas állapotáról sokat elárul ez a kép, a két párt között gyakorlatilag csak az a különbség, hogy Martin Schulz már ránézésre is alkalmatlan mindenre, nem szükséges megválasztani ahhoz, hogy mindez kiderüljön. Elég egy fakockát a kezébe nyomni, azt teszi tönkre, nem azzal a szovjetmetrót. 2015-re sokan emlékeznek még, bár az is igaz, hogy az átlag választónak a közéleti memóriája másfél évre szól. Lassan kockázat nélkül lehet széles tömegeknek – pláne, ha germánok – úgy magyarázni a menekültválságot, a déli határtól a Keleti Pályaudvarig tartó apokalipszist, hogy az igazából nem is volt, csak Orbán obstruált, a Váli-völgy réme elszabadult. Merkel eljutott a gyurcsányizmus alapjaihoz, mely szerint minden tökéletes és jó volt a kormányzásuk alatt, csak hát Orbán obstruált és megszavazta a 100 napos programot, amivel kényszerpályára helyezte az amúgy csak jót akaró szocialistákat. Hát igen, ez a kommunikációs csodafegyver annyira működött, hogy azóta könnyes nosztalgiával néznek minden kétszámjegyű számra, szerencsére a német demokráciában ilyen nem fordulhat elő, hiszen nincs ellenzék. 2015-nek persze nyilván van egy csontfideszes olvasata is, ami az országvédésről, a déli harangszót érdemlő helytállásról szól, ugyanakkor mégiscsak az történt, hogy Merkelmama finoman jelezte osztrák (kisnémet) kollégájának, hogy akkor ennyi volt. Kicsit szűkíteni kellene a keresztmetszetet, amin átfolyik Germániába Ázsia és Afrika lakossága, mert ennyi agykutatót nem tudnak ennyire hirtelen elhelyezni, lassan két szír jut minden mikroszkópra. Erre fel kezdték az osztrákok lekapdosni a vonatokról a szírpakikat és szírnégereket a határon, mert valamiért ők sem szerettek volna milliós sátortáborrá változni, valamint ezt észlelve állt neki a kormány a déli határzár felhúzásának, nehogy itt ragadjon az a sok csodálatos barna, de létszámon felüli szempár. És persze ezért nem indultak vonatok a Keletitől. Nyilván hagytak nekik egy lehetőséget a távozásra, mert mégiscsak úriemberek vagyunk, ha valaki nem akar itt maradni, azt csak nem tartóztatjuk fel. Mutti Merkel viszont azt magyarázza bőszen honfitársainak és annak a 40 százaléknyi szavazópolgárnak, akiket az odatelepítettek az elmúlt 50 évben, hogy hát ez az egész mégiscsak Orbán hibája. Látta a tévében, ahogy a varangykirály elveszi a jegyeket a migránsoktól, a vonatokat leállítja, a síneket felszedi, és hát mivel neki hatalmas a szíve, csak annyit mondott: „jól van gyermekeim, akkor gyalogoljatok, én már nagyon várok rátok Berlinben!” Ha lenne valódi ellenzék Németországban, illetve az AfD-nek lehetősége lenne megszólalnia bármilyen kérdésben a csodálatosan demokratikus német sajtóban, akkor Merkelnek nyilván eszébe nem jutott volna ekkorát hazudnia. Sőt, akkor 2015-ben a nyammogás, a gügyörészés, a szentimentális anyáskodás helyett szigorított volna egyet a bevándorlási törvényen, és mindenkit az első ellenirányú vonattal küld haza azokra a távoli kecskelegelőkre, ahonnan elindultak a német segélyek és a német puncik irányába. Persze ellenzék nélkül könnyű hülyének lenni, ez akár nekünk is intő jel lehet...
