A függetlenek
Dehogy a klíma az év szava! E lángoktól ölelt kis földdarabon a független nyerte kiütéssel az év leghangosabban és leghamisabban kiabált szaváért folytatott versenyt. Az év végére eljutottunk oda, hogy aki ma nem független, az nem is ember, és hogy ki független, „azt én döntöm el!”
A függetlenség mítosza olyan mélyen gyökerezett meg a szélsőbalos szubkultúrában, hogy egyes elemek egészen meghökkentő produkciókra ragadtatták magukat nemrégiben hirtelen felindulásukban. Például ott állt a néhány háztömbnyi körben nemzetközileg elismertnek számító Pintér Béla, méghozzá egyik gazdájának, a budapesti színházi élet felett anyagi és kinevezési jogkörökkel uralgó főpolgármester társaságában, és arról óbégatott a megjelent szakma- és klánbelieknek, hogy aki nem kritikus a hatalommal, az egy hülye. Nem független vagy te, Bélám, hanem mindközönségesen hülye! – mondotta volna a közönség, ha legalább részben épelméjű emberekből áll. De nem mondta, hanem tapsolt neki, ahogy később a gazdát is megtapsolta, mert ha Karácsonygazda nevez ki direktorokat, az négyláb, ha a kormány, akkor kétláb.
A fenti diszharmónia nem egyedülálló ritkaság és szokatlan ostobaság. Nem Pintér Béla az egyetlen, aki egyszerre akar nyalni és taposni felfelé. Amennyiben nem bírnánk az átkozott kíváncsisággal és útnak indulnánk, apró kutatólapátokkal leásnánk a baloldali fejekben megtelepedett zűrzavar mélyére, egy meglehetősen furcsa állameszményre bukkannánk. Ez az elmúlt, Orbán által uralt években kialakult államkonstrukció a következőképpen néz ki: van a nép által megválasztott parlamenti többség által kinevezett kormány, amivel szemben mindenkinek kötelessége fellépni, akadályozni a működését, elszabotálni a döntéseit. A hatalmi ágak egymás fékező és ellensúlyozó szerepe (ami jobboldali kormány esetében kiegészül az akadályozó és keresztbetevő funkciókkal) mellett megjelent a gyalázkodó-kórusok igénye is. E gyalázkodó-kórusokat nevezik függetlennek, és mint kötelezően felállítandó demokratikus intézménynek, normatívát határoztak meg számunkra, mert mégse saját pénzből kelljen élniük és venniük a macskatápot társuknak. (A ritka kivételeket, akik nem magyar állami forrásokból, hanem spekulációk során tisztára mosott brit és maláj állami pénzből működnek, ezentúl nevezzük független plusznak. Vagy független-függetlennek. Részletek az 1984-ben!)
Tehát úgy néz ki ez a rajtunk számon kért, meglehetősen fura állameszmény, hogy az államnak kötelezően finanszíroznia kell olyan szerveződéseket, melyek az államot gyalázzák, különben nincs demokrácia, pláne jogállam – ilyenkor pedig a halálbagoly is megvetően köp, ha erre repül.
Kiegészítő pont: a tétel kizárólag jobboldali kormányok és önkormányzatok esetében érvényes, balos kormányokat szidni fasizmus.
A színészek céhének is rögtön a függetlenség jutott eszébe, azonnal függetlennek nyilvánította magát, amint úgy érzékelték, a kormány valami olyasmi tesz, ami a függetlenség legfontosabb részének, a zsebikének, vagyis a zseb tartalmának árt. Esetleg megnehezítené a tehetség kutatását, vagyis a kezdő, még bizonytalan tehetségű színészek megdugását. Kihirdették, hogy a művészetnek a hatalom bírálata az elsődleges funkciója, sőt, az egyedüli funkciója. Nem a szemnek gyönyörködtetése, a szív fájdítása, a szellem pezsdítése, összefoglaló nevén: az alkotás, a kiváló, az egyedülálló csodák létrehozása, hanem mindközönségesen a jobboldali kormányok és önkormányzatok basztatása, átkozása, gyalázása.
Legalább ezt is tudjuk...
Csak éppen nem árt megjegyezni, hogy mi meg ezt nevezzük szellemi hanyatlásnak.
Az alkotásból bírálat lett, a határok tágításából területvédés, az új kereséséből a meglévő szapulása. E lépülés során süllyedtek odáig, hogy a nácik kedvenc tételmondatát üvöltötték ritmikusan himbálózva a legutóbbi birodalmi nagygyűlésükön: hogy ki a független (és a művész), azt én mondom meg! Legközelebb lendíteni is fognak.
Csak a többieket azért ne gázosítsák el, ha egy mód van rá...
