Tűzszünet – huszonhárom évvel ezelőtt több mint félmillió azerit üldöztek el otthonából az örmény szélsőségesek. Hegyi-Karabah tragédiáját a világ mégis örmény interpretálásban ismeri, ezen kívánt meg változtatni az a magyar stáb, melynek Tűzszünet című dokumentumfilmjét a héten mutatták be az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Három ENSZ határozat deklarálja Azerbajdzsán területi integritását, és követeli az örmény megszálló erők visszavonását, ez nem történt meg, és a két ország között jelenleg is egy tűzszüneti megállapodás létezik. A film arra keresi a választ, hogyan képes feldolgozni az örmény kegyetlenségek emlékét a világ legnagyobb belső menekült közössége, és hogyan próbálja megőrizni saját identitását, emberségét, jövőbe vetett hitét a keserűséggel és a bosszúvággyal szemben.
SUSÁNSZKY MÁTYÁS – PestiSrácok.hu
Háború nem dúl, de béke sincs – jellemzi Hegyi-Karabah tragédiáját a Tűzszünet című nemrégiben bemutatott dokumentumfilm, amely a felbomló Szovjetunió első és máig is megoldatlan fegyveres konfliktusa volt. Örményország megszállta Azerbajdzsán területének 20 százalékát, és 800 ezer azeri ember volt kénytelen elhagyni otthonát, akik ma a világ legnagyobb belső menekült közösségét alkotják.
„A fájdalom egész zuhatagát fagyasztja magába az a semleges politikai megfogalmazás, ami befagyott konfliktusról beszél” – mondta megnyitó beszédében Kelemen András. A magyar parlament elnökének külügyi tanácsadója szerint a hézagpótló dokumentumfilm azért is jelentős, mert az érintett területekhez ősi rokoni szálak fűznek bennünket. Ahogy erről, úgy arról sem tudnak az emberek, mennyi szenvedés húzódik meg ennek a gyönyörű hegyvidéknek a történetében, ahol a nagyhatalamak egymás ellen fordították az ottélőket.
Kelemen András – Fotó: Magyar-Turán Alapítvány
A dokumentumfilm az azeri szemszögből Hegyi-Karabah konfliktusát a nagyhatalmak, Irán és Oroszország geopolitikai ellentétééből eredezteti. Oroszország már Nagy Péter cár idejében az örményekben látta szövetségesét, akiket nagy számban telepítettek a hagyományosan soknemzetiségű – muszlim törökök és perzsák, zsidók, zoroasztriánusok és albán keresztények lakta – Azerbajdzsán területére.
Az 1700-as évek közepétől fokozódott az örmény betelepítés, az orosz fennhatóság alá kerülő azeri kánságokba tömegével érkeztek az örmények. Bár az 1820-as összeírásban Hegyi-Karabahban húszezer családból tizenötezer azeri, és csak négyezer örmény, az oroszok azonban tudatosan változtatták meg a nemzetiségi arányokat, és gazdasági előnyökkel kedveztek az örményeknek.
Két év alatt 130.000 örmény települt Azerbajdzsába, ezen belül Karabahba.
A hegyi-karabahiak tragédiája az egyik legjelentősebb mondernkori probléma, a világ nagyhatalmai pedig nem tettek semmit, hogy ez elkerülhető legyen – mondta köszöntőjében Azerbajdzsán magyarországi nagykövete. Vilajat Gulijev szerint ugyanakkor nem véletlen, hogy Ceausescu román diktátor utolsó szavai azok voltak „Pokolba Karabahhal”, mert ez a konfliktus volt a kezdet, amely után sok más országban is elindult a szétesés. „Hosszú idő óta Azerbajdzsán egyedül élte meg ezt a tragédiát, a világ nem akarta meghallani a hangunkat.” – tette hozzá. A nagykövet szerint jó választás a film magyarországi bemutatása, mert mi jobban megértjük ezt a tragédiát Európában.
Fotó: Magyar-Turán Alapítvány
A film a 20. századhoz érve hangsúlyozza, hogy a század elejétől az örmény szélsőséges nacionalisták elrettentő civil gyilkosságokat követtek el több ízben is, amelynek azeriek voltak az áldozatai. A későbbi szovjet rendszer is erőteljesen támaszkodott az örményekre, bár ebben az időben a népek békés együttélését hangsúlyozták. Az azeri menekültek szerint ezekben az években nem volt konfliktus, közös szokásaik voltak, részt vettek egymás ünnepein, barátságok alakultak ki, ezért is volt váratlan és megrázó, ami a Szovjetunió felbomlása után következett.
1988-től a gyengülést kihasználva az örmény szélsőségesek az Örményországgal való egyesülést kezdték feszegetni. Sok azerit elbocsátottak munkahelyéről és lakóhelyének elhagyására kötelezték. 1991-ben Örményország és Azerbajdzsán is kikiáltja függetlenségét.
Azerbajdzsánnak nincs saját hadereje, sem hadügyminisztériuma, emiatt Karabahban védtelenül marad az azeri lakosság a felfegyverzett örmény szélsőségesekkel szemben.
Az életben nincs nagyobb dolog az emberi fájdalommal való együttérzésnél – mondta az Eurázsiai Sajtó Alapítványt képviselő Umud Mirzayev, aki maga is Hegyi-Karabahban nőtt fel, és megélte a tragédiát. Felidézte, amikor néhány évvel ezelőtt Budapesten járt, látta a lőszernyomokat a házak falain. „Ez a nagyszüleim sírkövein látható lőszernyomokra emlékeztetett” – mondta el. Umud Mirzayev szerint bár fagyott konfliktusról beszélünk, mégis minden nap vannak áldozatai, és ezt a tragédiát eltitkolják a világ elől.
Fotó: wikipedia.com
1992. január 6-án az örmények kikiáltották Hegyi-Karabah függetlenségét, de az azeri rendfenntartók és önkéntesek, valamint az örmények közötti első februári konfliktus rányomta a bélyegét az események további alakulására. A filmben megszólaló azeri szemtanúk szerint az örmények a gyerekeket és a nőket sem kímélték a városok elfoglalása közben, egy áldozat 11 éves öccsét lökték a tankok kerekei alá. Egyetlen éjszaka alatt 621 hodzsali lakost öltek meg, 106 nőt, 63 gyermeket, 70 idős embert. Ötvenhat személyt kínhalállal végeztek ki, 1275 lakost túszul ejtettek, 150 ember sorsa máig ismeretlen.
A hatéves konfliktus során negyvenezren haltak meg, 800 ezer azerit űztek el otthonából, akik a világ legnagyobb létszámú belső menekült közösségét alkotják.
Mivel ez az első olyan film, amely erről a konfliktusról készült, az érintettek mindent el szerettek volna mondani, mindent bele szerettek volna tenni a történelmi áttekintéstől a menekültekig – mondta el a film rendezője Bodnár Erik. Hozzátette, bár sok nehézség adódott a film készítése közben, megszerette az ott élő embereket, akiket több mint húsz év távlatában is felzaklatott, ami az azeri kultúra egyik bölcsőjében történt.
A menekültek szétszéledtek Azerbajdzsánba, ám a gazdasági nehézségek még jobban megviselték őket. Üdülőkben, iskolákban, óvodákban, árvaházakban húzták meg magukat, sokan máig is ott élnek. A dokumentumfilmben bemutatott Muham szanatórium is ilyen ideiglenes lakóhely, a szovjet időkben az ország legszebb üdülőhelye volt, 23 éve menekültek lakják. A shushai közlekedési vállalat busza mai napig ott áll az épület előtt, ezen menekült egy 45 tagú család.
„Ez az elrozsdált busz szemlélteti a mi sorsunkat, szép lassan elkorhad, darabjaira hullik” – mondja egyikük.
A közösség összetartó erejének és jövőbe vetett hitének is vannak azonban jelei, ilyen a Karabah FC is, amely célul tűzte ki, hogy mindenhová elviszi Hegyi-Karabah tragédiájának történetét, bárhol is játszanak a világban.
Fotó: theriseofrussia.blogspot.com
Ezzel a valósággal fájdalmas szembesülni, de szükség van rá – mondta a bemutató előtt Bíró András Zsolt, a Magyar-Turán Alapítvány elnöke. Hozzátette a magyar, azerbajdzsáni és a türk népek ősi testvérisége arra kötelez, hogy itt Magyarországon Európa számára bemutassák ezt a történetet, ezt a tragédiát, amelyről eddig nem volt szó. Bíró András Zsolt szerint az okos ember próbálja a reális történelmet megérteni, külön kell tudni választani a propagandát a valóságtól. Magyarországon született meg ez a film, de Európának is a lelkiismerete lesz – tette hozzá.
A szomszédod nem az ellenséged – vallják a tragédia ellenére is a filmben megszólaló menekültek. A béke megoldását egy erős, gazdag és nyitott Azerbajdzsán felépítésében látják, ahová Hegyi-Karabah maga akar majd idővel csatlakozni. Évszázadokig békében, testvérekként éltek együtt, nem áll az érdekükben a háború.
„Cipő nélkül, ha semmim nem lenne, akkor is rohannék oda vissza!”
A dokumentumfilm nem titkoltan azeri szemszögből mutatja be a konfliktust, az elüldözés, háborús atrocitások elszenvedőiben azonban láthatóan mai napig elevenen él annak traumája. Nem emlékekről, hanem a létüket, az életüket meghatározó alaphelyzetről beszélnek, arról a kötődésről, amely ezer szállal kapcsolja őket szülőföldjükhöz. A filmben megszólaló szemtanúk életében ez a konfliktus egy érthetetlen szünet, megmagyarázhatatlan hiátus. Ugyanonnan folytatnák saját történetüket, ahol az több mint húsz évvel ezelőtt megszakadt. Az ő problémájuk egyedüli megoldása – hiába menekültek a saját hazájukban – a hazatérés. Elgondolkodtató azonban, hogy a mindennapi életről, egykori közös dolgaikról szívesebben beszélnek, mintsem a bosszúról és a gyűlöletről. Ez a konfliktus már eldőlt a fejekben, mert erősebb az anyaföld iránti vágy.
Kezdőkép: beyondthe.eu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS