Van-e élet a romkocsmákon túl? (Pesti Mese)

Miközben a legtöbben az elmúlt éveket végighőbörögték, végig átverminketakormányozták és úgy alapvetően átsenyvedték, addig az éjszakai árnyakból gerilla-akciókat indító Budapest szép lassan menő város lett. Ezt amúgy nem csak mi helyiek, a romkocsmanegyedek határán keserédesen akcióssörözők mondjuk kedvetlenül, hanem Euromonitor International elemzőcég turisztikai szakemberei is, akik a magyar fővárost a 27. leglátogatottabb turista-célpontjának ítélték nemrég. Aki sokat jár a belvárosban például hétvégén, és nem csak a dohányboltba és a CBA-ba jár, az tudja, hogy egy cseppet sem túlzás kijelenteni, hogy az elmúlt években kúlság-nagyhatolommá váltunk, ennek okai pedig a romkocsma-negyedként, avagy a belvárosi zsidónegyedben keresendőek.

DEZSE BALÁZS – Pesti Mese/Nulla6egy Facebook-csoport

Az egész 10 évvel ezelőtt kezdődött, amikor a már hungarikumnak számító “szarból várat” elv alapján megnyitották a Szimplát, ami mögött valljuk be, az égadta világon semmi koncepció, értelmiségi báranarchizmusból fakadó haladógondolkodás nem volt, pusztán arról volt szó, hogy baromira nem volt pénz jobbat csinálni. De csodák márpedig vannak: a kiéhezett igásló frissen alkotott emésztési végterméke körül megjelentek a helyi legyek, akik mind akartak egy szippantást az új hangulatból. Megkapták. Ez után havi szinten lett egy új hely a belvárosban, a helyek szinte versenyeztek, hogy melyik tud jobban egy lomtalanításra, vagy egy dédszülő nappalijára hasonlítani. Őrült megoldások születtek, de bevált. Ezek a kulturális találkozóhelyekre persze felfigyelt a néha Prága felé menet eltévedt turista, akik szóltak a barátaiknak, hogy itt olcsó a sör, akik pedig szóltak az ő barátaiknak, hogy jó nők is vannak. Így kezdődött. Néhány év leforgása alatt felépült egy fullos szórakozónegyed egy Kazinczy utcával, egy Király utcával, egy Erzsébet térrel és egy Gozsdu Udvarral, párhuzamosan pedig szépen lassan megjelentek az prémium szórakozóhelyek, lezajlott a gasztroforradalom, gourmet szintre fejlődött a street food, a kéregetőknek pedig könyörtelenül meg kellett tanulni angolul, legalább egy kicsit.

Itt tartunk most, Berlin csak a nyomunkban kullog, hiszen már minden valamirevaló fiatal tudja, hogy Budapesten a legjobb berúgni. Ez természetesen nem csak az olcsóság miatt, hanem azért is mert ajándékként meg felkínáltuk az idelátogatóknak az önmagukból kikelés korlátlan lehetőségét. Ez jó nekünk. A kérdés csak az, hogy hogyan tovább? Vajon tud éni a város ezekkel a hatalmas lehetőségekkel? Vajon a helyi vendéglátás fel tud fejlődni arra szintre, hogy akkor is jó lesz majd idejárni, ha elmúlik az újdonság varázsa? Vajon lesz olyan, hogy a taxisok nem basznak át mindenkit? Vajon ugyanilyen sokan járnak majd ide akkor, amikor már az összes szép magyar lányt feleségül vették az itt lerészegedő olaszok? Sok a kérdés, kevés a válasz. Mindegy, élvezzük. Szeretünk Budapest.