Variációk egy világvégére

Mivel a maják a jelek szerint elszámolták magukat, 2012-ben megúsztuk a világvégét, de azért vannak még lehetőségeink, hogy egy nagy bummal búcsúzzunk Földanya ölelő karjaitól. Vegyük sorba, hogy milyen forgatókönyvek mutathatnak ajtót az emberiségnek, és milyen esélyeink vannak a túlélésre, jöjjenek az apokalipszis legvidámabb forgatókönyvei.

Apokalipszis és Armageddon. Mindkettőt szinonimaként használjuk a világvégére, pedig az egyik jelentése az, hogy jelenés, a másik meg egy hely a Közel-Keleten, de a az egyszerűség és a szóismétlés elkerülésének kedvéért, ezt az okoskodást most tegyük félre és inkább azzal foglalkozzunk pár sor erejéig, hogy ezek hogyan kaphatják el az emberiséget a közeljövőben. A világvégének ugyanis több lehetséges forgatókönyve várhat ránk az elkövetkező évtizedekben.

Nem mindegy ugyanis, hogy a világvége tényleg a világ vége-e. Ha maga a Föld bolygó pusztul el, az ugyanis meglehetősen kevés esélyt ad az emberiség fennmaradására, hacsak az űrhajósaink nem kezdenek családalapításba a nemzetközi űrállomáson. Világvégeként hivatkozunk azonban a totális civilizációs összeomlásra és azokra az esetekre is, amikor csak a golyóbis (vagy Földtányér, kinek hogy) nagy része válik lakhatatlanná.

Bumm

Elsőként vegyük a háborús időkben leginkább felkapott lehetőséget, nevezetesen azt, hogy valaki, valahol megnyom egy gombot. A fejünk fölött elszáguldanak az interkontinentális rakéták Oppenheimer játékszerével a belsejükben. A nagyhatalmak kilőnek mindent, amit tudnak, és egy pár perces fényözön után meglehetősen hosszú sötétségbe borul a világ.

Mind meghalunk? Nos, furcsa, de nem. Egy atomháború valószínűleg megsemmisítené a lakossági központokat, a világ országainak nagyrésze beleégne a földbe, de az emberiség nagyjából 60 százaléka életben maradna. Egész nagy számnak hangzik igaz? Persze az igazi móka csak ezután következik: a nukleáris visszahullás (fallout) következtében a túlélőkre köszöntene az atomtél. Éhínség, betegségek, mérgezett vízkészletek, üzemanyag, energia és gyógyszerhiány várna a megmaradtakra, tehát a túlélők nem igazán építhetnék újra a civilizációt. Viszont még ebbe sem halna bele mindenki.

A hidegháború alatti számítások szerint nagyjából hetvenmillióan még ezt is túlélnék. Azóta pedig némileg még javult is a helyzet, hiszen a nyolcvanas évek hosszútávú sugárzásra beállított stratégiai bombáit nagyrészt felváltották az azonnali destrukcióra, és alacsony sugárzásra tervezett taktikai atomfegyverek. Nyolcmilliárdos lakosságunkhoz képest tehát csak az emberiség töredéke marad életben, azonban a Tonga-eseményt követően genetikai vizsgálatok szerint mindössze 1000 ember maradt meg, mégis fenntartották a fajtánkat. Tehát egy nukleáris háborút követően még mindig viszonylag jók az esélyeink.

Áramszünet

1859. szeptember 1-jén (milyen furcsa, hogy az ilyesmik mindig egy napra esnek az iskolakezdéssel) meglehetősen furcsa dolgot tapasztaltak a távíró állomásokon: több berendezés és vezeték spontán kigyulladt, azok a telegramok pedig, amiket időben leválasztottak a hálózatról továbbra is működtek, mintha áram alatt lettek volna. A madarak mintha megőrültek volna, össze-vissza röpdöstek, vagy egyszerűen holtan potyogtak le az égből. A mormonok Amerikában kijelentették, hogy itt a világvége, az európaiak pedig ittak valamit a helyi kocsmában és arra panaszkodtak, hogy milyen furcsa az időjárás.

Akkor még nem tudták, ma viszont igen, hogy a történések hátterében a Carrington-esemény állt. A Carrington nem más, mint egy “szokatlan” intenzitású geomágneses vihar, egy olyan napkitörés, ami szó szerint felborítja a Föld ionoszféráját, túlterheli az elektromos hálózatokat, és megzavarja a mágneses tereket (ezért hülyültek meg a madarak, amik ennek alapján tájékozódnak)

Felmerülhet a kérdés, hogy miért került a “szokatlan” idézőjelbe. Nos, azért mert azóta megtudtuk, hogy a dolog egyáltalán nem szokatlan, tulajdonképpen folyamatosan vannak ilyen erősségű napkitörések, csak az a szerencsénk, hogy a Nap rohadtul nagy, így ezek a kitörések meglehetősen ritkán néznek éppen felénk. Utoljára 1967-ben voltunk valóban közel egy ismétléshez, ám akkor nyolc perccel, vagyis éppen a napfény Földhöz való elérésének idejével megúsztuk.

Van azonban egy jó hírünk is a Carringtonnal kapcsolatban. Pontosan ki tudjuk számolni, hogy mikor kaphatja el a bolygónkat a következő. A rossz hír az, hogy ez 2025. július 27-én lesz. vagyis van nagyjából egy évünk, hacsak nem lesz megint egy nyolc perces mázlink. Az esemény közeledtét egyébként már most is tapasztaljuk: sűrűsödnek a napviharok, egyre gyakrabban látni a sarkvidéktől délre is északi-fényt. 

Túlélhetjük? Persze, viszont azt senki nem tudja, hogy pontosan mivel jár, ha (vagy amikor elkap minket), ismerjük a hatását, vagyis az elektromos hálózatok teljes kiégését/túlterhelését. Gondolatkísérlet képpen azonban képzeljük el, hogy ha a XIX. században csak a távírók vesztek meg tőle, mit eredményezne ma, az atomreaktorok, repülők, rakéták, meg úgy általában az internet korában. Bízzunk abban a nyolc percben.

Gaia bosszúja

2010-ben Izlandon kitört az Eyjafjallajökull vulkán (ezentúl Elfajultnak nevezem, mert nem vagyok hajlandó még egyszer leírni). Szóval az Elfajult vulkán egy hónapon keresztül tombolt, lávával és áradásokkal elárasztva a szigetet, valamint a kilövellt hamu miatt hónapokra tönkretette Észak-Európa légiforgalmát. 

Nos, az Elfajult meglehetősen kicsike vulkán a Yellowstonehoz képest. Nem, nem a Yellowstone nemzeti parkban lévő egyik vulkánhoz képest, hanem ahhoz a szupervulkánhoz, amely tulajdonképpen maga a teljes nemzeti park a maga közel kilencezer négyzetkilométerével. A szupervulkánok tulajdonsága, hogy ha kitörnek, abba az egész Föld beleremeg, a hamuszennyezés tulajdonképpen ugyanolyan következményeket jelent, mint egy nukleáris tél, ráadásul maga a kitörés egy ekkora tűzhányó esetében tulajdonképpen az egész Észak-Amerikai kontinenst letarolná. A fent említett Tonga-eseményt, melyet mindössze ezer elődünk élte túl éppen egy ilyen kitörés okozta, igaz akkor a Csendes-óceánon füstölt el egy hegyecske, nem a szárazföldön.

A jó hír, hogy hasonló kitörések csak több millió évente történnek. A rossz hír, hogy a geológiai mérések szerint a következő ezer évben már esedékes valamikor, hogy a Yellowstone megmozduljon. Az ezer év soknak tűnhet, de földtörténeti szempontból a hibahatárt is tízezer években mérik, szóval, csak nyugalom.

A fentiek csak a legnagyobb veszéllyel fenyegető lehetőségek. Írhatnánk még vírusokról, elszabaduló műanyagevő gombákról (igen, már tenyésztik őket a lelkes környezetvédők, biztos jó vége lesz), vagy aszteroidákról (mondjuk azok annyira nem veszélyesek. A lényeg, hogy a világ, a civilizáció végét nagyon, nagyon sok minden elhozhatja. Azonban, hogy pozitívan zárjuk a fejtegetést, álljon előttünk a Tonga-katasztrófát túlélő őseink példája. A kőkor elején, a mi eszközeink nélkül, az állati sorból éppen kiemelkedve, de túlélték. Nekünk is menni fog.

Fotó: knowyourmeme