Morzsaellenzék
Van nekem egy konyhaasztalom. Nem én választottam, úgy kaptam mástól. Ezen az asztalon időnként összegyűlnek a morzsák, hogy valamikori kenyérlétüket sirassák, egyfajta csendes sztrájkban, néma forradalomban. S ahogyan egy tisztességes konyhaasztalnál az előfordulni szokott, az asztallap maga semleges terepet ad az effajta revolúciónak. Amiben ez a bizonyos asztal viszont egyáltalán nem tisztességes, az a sarka. Jobban mondva a szegélye. Ez a bizonyos szegély ugyanis – kialakításánál fogva – egyszerűen nem engedi tenyérbe seperni a morzsákat. Ahogyan bal tenyerünket az asztalszél alá tartanánk, hogy jobb kézzel simogassuk beléje a morzsát, a szárazka kenyérmaradék - ahelyett, hogy tenyerünkbe szóródna - megragad a peremen.
Leseperhetetlen kellemetlenkedők
Hogy mit tesznek a morzsák? Szentül hiszik, vallják, s fennhangon hirdetik, hogy övék az asztal. Holott ezen az asztalon ott van még a tartóban a kenyér, a vizespohár, ott vannak a mindenféle bizboszok (amiket az ember csak úgy a pillanat hevében odatesz, hogy majd hamarosan elpakolja, aztán, jaj, dehogyis, ott maradnak örökre), s ott van még megannyi más ez meg az. De a morzsák… a morzsák szerint övék az asztal. Mi több, ők képviselik az egész asztalt, s rajta mindent. Hazugságukat pedig - jó sokszor ismételgetve – igazsággá konvertálják. A maguk igazságává, amiről aztán újfent azt hirdetik, hogy ez az igazság bizony AZ Igazság. Tőlük kissé hátrább, a falnak simulva, a tartóban a kenyér tudja a valót. Hogy belőle származnak ezek a kis semmiségek, s hogy ellentétben vele, akit majd jóízzel elfogyasztanak, ezek a semmirevaló szerzetek már nem jutnak soha a gyomorba. Belőlük nem lesz hús, nem lesz vér, nem lesz éltető erő. A szemetes lesz nemsokára otthonuk, s végső nyughelyük ki tudja, hol, de távol, nagyon távol az asztaltól. Ami pedig belőlük földre hull, azon legyek és hangyák marakodnak majd. S nem is lenne ezzel baj, hiszen nem lehet minden falat életet jelentő. Kell, hogy némelyik a padlóra hulljon, hogy megpenészedjen, hogy kiszáradjon, hogy megszikkadjon, hogy eldobásra ítéltessék. A baj a lehulló maradék leseperhetetlenségével van. Ami nem engedi, hogy az asztal a szó klasszikus értelmében tisztává váljon. Ebben pedig a perem a hibás.
Szélgyártók
Illetve aki a peremet így megalkotta. Aki ilyen seperhetetlenné tette. Mert ez az asztal egyszer elkészült, lapja sarkosan lett fűrészelve, felülete megmunkálva, először abrikterrel, majd csiszolóval, s végül rákerült a fólia. De mielőtt az a bizonyos végső munkamenet lezajlott volna, valaki, valahol úgy találta jónak (avagy szépnek), hogy a sarkokat felfelé lekerekítse. Aki ezt tette, egyáltalán nem értett az asztalokhoz. Vagy, ha értett is, praktikus tudását hitványul feláldozta az esztétikum oltárán. A szélgyártó morzsacsapdát állított, leseperhetetlenségi faktort konstruált, egyszóval egy olyan problémát teremtett, amely probléma nem adódott volna szükségszerűen az asztal és a morzsa korrelációjából. A szélgyártó ellene cselekedett a seprő jobb kéznek és a tartó bal kéznek. Dacára annak, hogy a morzsa így is, úgy is a tenyérbe, s onnan a kukába kerül, csak kissé bonyolultabb műveletsort igényelve. A szélgyártó viszont nem törődött a funkcionalitással, az ésszerűséggel. Dolga végeztével minden bizonnyal mosolyogva, büszkén szemlélte művét, nem is gondolva arra, mennyire megkeseríti majd a rendteremtők, a tisztaságot kedvelők dolgát.
***
A peremre ragadt morzsák pedig ennek következtében azóta is vígan gondolhatják még egy-két plusz másodpercig, hogy továbbra is az asztalon vannak, s hogy továbbra is övék az asztal, amelyen minden tárgyat ők képviselnek. Ó, boldog tudatlanság! A te hangod a leghangosabb.
() VBT ()
