Nincs megbékélés…

Néhány éve felhergelt román emberek Hargita megyében, barbár módon rongáltak, betörtek az úzvölgyi katonatemetőbe, összetörve a kaput, és kitépték a sírkereszteket. Az első-és második világháborúban elesett hős magyar honvédek nyugszanak itt. Később derült ki, hogy egyetlen román katona sem fekszik a sírokban, ahogyan a román szélsőségesek állították. Ez őket cseppet sem zavarta, továbbra is meggyalázták a románok a székely-magyar sírokat. A Székelyhonban található úzvölgyi temető máig az AUR (Románok Egyesüléséért Szövetség, szélsőséges nacionalista párt) célpontja. 

Aztán a szomszédos Szlovákiában nyolcvan év után újra élesítették a rossz emlékű Benes-dekrétumokat, amely ismét a kisebbségben élő felvidéki magyarokat, csupán magyarságuk miatt diszkriminálja. A döntés hátterének lényege, hogyha szükséges, akkor a magyarok tulajdonában álló, de nem használt földeket államosítanák szlovák tulajdonba. Erre született meg, lépett érvénybe Peter Pellegrini köztársasági elnök aláírásával 2025. december 23-án, a felvidéki magyarok által megfogalmazott ,,némaság törvénye.”, amely a második világháború utáni kollektív magyar bűnösséget tartalmazta. Ezek alapján a szlovák BTK 417 §-a kimondja: ,

Ukrajnában, a kárpátaljai magyarok helyzete a legválságosabb: a magyar nyelv oktatását akadályozzák, kulturális életüket fékezik, magyar szimbólumaikat meggyalázzák, a magyar nemzetiségeket létezésükben, életükben nyíltan fenyegetik, a férfiakat erőszakkal elhurcolják az orosz-ukrán frontra. Közben egy nem európai uniós állam, az ukrán állami vezetés fenyegeti Magyarországot, egy EU tagállamot, sértegeti politikusait a nemzetközi politikai térben, miközben az Európai Bizottság hallgat Ursula von der Leyen vezetésével. Teszik ezt akkor, amikor Európa keleti felében háború dúl és egyre erősödik a háborús hisztéria. Példátlan kettős mérce, sunnyogás, politikai felelőtlenség az Európai Unió történetében. A legújabb, hogy felsőfokra került az ukrán magyar ellenesség, miután terrorista módon kárpátaljai magyar iskolákat, Hajdu-Bihar megyei oktatási intézményeket tömeges bomba robbantással fenyegetik. Az Európai Unió, a NATO védernyője mintha megbénult volna, szótlanul tűri egyik tagállamuk, jelen esetben Magyarország vegzálását, miután kedvenc ukrán elnökük, Volodimir Zelenszkij már következmények nélkül azt tehet, amit akar, miközben a tűzzel játszik, amivel bármikor lángba boríthatja Európát, sőt a világot.

Így állunk most, a százhat évvel ránk erőltetett trianoni békediktátum után. Pedig azóta akár meg is békélhettünk volna, hiszen a történelmi Magyarország részeiből keletkezett utódállamok megkapták ajándékba, amire vágyakoztak, a nagyhatalmak – franciák, angolok, amerikaiak- jóvoltából. Nem kellett megküzdeniük, megharcolniuk a magyar földekért, a hegyekért, az erdőkért, a bányakincseinkért, a vizeinkért, a felbecsülhetetlen kulturális értékeinkért, az Európában is magasan jegyzett korszerű infrastruktúráért, amiért -legkevesebb ezerötszáz éve-, Árpád fejedelemmel az élen sok százezer magyar áldozta fel az életét. Csalások sorozata, hamis térképek, hazug történelmi beállítások, belső árulások, a Nagy Háború, az első világégés kirobbantása felelőseinek áthárítása a magyarokra és természetesen a világpolitikai érdekek, kicsinyes hatalmi harcok vezettek el Trianonig. Ebben nem szerepeltek az államalkotó nép érdekei, a több mint ezer éves keresztény állam harcoló magyarjai, várai, végvárai, amelyek védőbástyát nyújtottak Nyugat-Európának a hódító oszmán birodalom ellen.

De ahhoz, hogy ezt az egész folyamatot, a hátteret megértsük, megértsük azt, hogy a magyarok rendre miért Európa számkivetettjei a mai napig, vissza kell tekintenünk legalább százötven évre, a történelmi előzményekre. 

A megfejtés kulcsa az 1867-es kiegyezéshez nyúlik vissza. Bár még sok feudális kötöttség jellemezte az Osztrák-Magyar Monarchia magyar részét, de egyre nagyobb szerepet töltött be a magyar parlament, a demokrácia kiszélesedése – amelyben a királyi Magyarország területén élő nemzetiségek is szerepet kaptak –, jelentős volt a hihetetlenül gyors, európai szintű ipari- mezőgazdasági fejlődés, s erre hatással volt a részleges szuverenitás erősödése, a sajtószabadság, a vallásszabadság, a különböző mozgalmak, pártok létre jötte. Tehát kinyílt Magyarország, átjárhatóak lettek a határok. Területére, a Kárpát-medencébe százezrével vándoroltak be a szomszédos országok népei, sőt még távolabbról is, a monarchia keleti részéből, Oroszországból is érkeztek a pogromok elől menekülők tízezrei munkát s otthont keresni. Befogadó ország lettünk, de mikor nem voltunk azok? Mondhatni azt, hogy a kiegyezés utáni évtizedekre a jó értelemben vett liberalizmus, mondjuk a szabadelvűség volt a jellemző, amit leginkább a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, gróf Andrássy Gyula, báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter (népoktatás, népiskolai rendszer kidolgozója), Tisza Kálmán, Tisza István miniszterelnökök, Széll Kálmán és Wekerle Sándor kormányfők képviseltek. De úgy látszik a királyi Magyarországon élő nemzetiségeknek, a beköltözőknek ez nem volt elég.

A Trianoni békeparanccsal azonban minden megváltozott. Minden részletezés nélkül: Magyarországnak 1910-ben 282.870 négyzetkilométer területe volt 18 millió 264 ezer lakossal, amelyből a trianoni békediktátum alapján megtarthatott 91.114 négyzetkilométernyi területet 7 millió 482 ezer lakossal. Most azt megint csak nem részletezném, hogy mit jelentett egy minden szempontból egységes ország szétesése, mennyi jutott belőle az antant utódállamoknak Romániának, Csehországnak, Szerbiának, Ausztriának. Az tény, hogy a történelmi Magyarország elveszített 191.735 négyzetkilométernyi területet és 10 millió 782 ezer lakost. A kérdés itt az, amit gróf Apponyi Albert ( magyar érdekek nagy védelmezője Trianonban) firtatott az 1920-as években, hogy miként alakult Magyarországnak és a rovására megnagyobbodott államoknak a történelmi hivatása. Azt leszögezhetjük, hogy az Ázsiából Európába vándorolt magyar törzsek olyan helyen telepedtek le, amely Európa legveszélyesebb helye volt, mert egy áthaladási, vándorlási útvonal középpontjában helyezkedett el. Ennek ellenére egy szilárd szervezetű államot képes volt létrehozni, felvette a kereszténységet, az azzal járó keresztény nyugati kultúrát, miközben megtartotta nemzeti sajátosságait. Itt otthonra találtak a szászok, a kunok, a jászok, a svábok, a tótok, a románok, a szerbek, a rutének, a horvátok- erős autonómiával rendelkeztek-, egyszóval a széles nemzetiségi összetétele ellenére a Nagy-Magyarország struktúrája erős védelmet nyújtott a kisebbségeknek, sőt részévé váltak a magyar nemzetnek. A több mint ezer éves magyar nemzetnek volt egy igen erős történelmi felelőssége népei iránt, miközben a nyugat-védelmi feladatait is ellátta az őrvidékeivel, amely keleten és nyugaton is fellelhetők. Lehet itt hazudozni összevissza, de az elkövetett politikai hibák ellenére, széles jogokkal rendelkeztek Magyarország nemzetiségei. Apponyi Albert írásában úgy látta, hogy a magyar nemzet Közép-Európa nyugati határain egyfajta világtörténelmi hivatást teljesített, védte az európai civilizációt, a kereszténységet s ennek keretét, amit éppen az egységes Nagy-Magyarország adott meg. Trianonnal, a magyar kultúrterületek elvesztésével – Erdély és Felvidék – Magyarország stratégiai, politikai, kulturális szerepe meggyengült. S ebből következik az a kérdés, hogy Magyarország felszabdalásával az utódállamok vajon átvették azt a történelmi hivatást, felelősséget, amit 1920-ig Magyarország képviselt. Sajnos azt kell mondanunk, hogy nem. Elpazarolták az elmúlt száz évet a magyarok üldözésével, elnyomásával, anyanyelvük, kultúrájuk visszaszorításával. Sok helyen másodrendű állampolgárrá minősítették őket. Az Igazságot Magyarországnak! könyv összeállításban Lukács György – nem a kunbélás !!!!!!! –, a Magyar Külügyi Társaság alelnöke írja, hogy Erdély bekebelezésével Románia, az erdélyi magyarok, románok, szászok széles hatáskörű intézményeinek egy csapással végett vetett, eltörölte az erdélyi intézményeket és balkanizálta a közigazgatást és a közszellemet Erdélyben. Magával hozta a korrupciót, a közerkölcs mélybe zuhanását, ami negatív hatással lett a gazdasági életre is. Többnyire ugyanez történt a többi elszakított területeken is. Ezért írtam cikkem címének, hogy Nincs megbékélés…, pedig hányszor lehetett volna az együttműködést erősíteni, kiegyezni a magyar kisebbségekkel és még erősödtek is volna szellemileg, gazdaságilag az új államok. A mindenkori politikai vezetés azonban a kirekesztést választotta, ami több országban továbbra is működik. Pedig a trianoni békeszerződésben garantálták az utódállamok a kisebbségi magyaroknak az önálló iskolai, kulturális hálózat megtartását, kiépítését, a politikai életben való részvételüket, az önrendelkezési jogot, sőt Erdélyben a székelység autonómiáját. Ebből csak néhány dolog maradt meg. A Trianoni békediktátum tarthatatlanságát, igazságtalanságait az 1920-as évek végén egyre több nyugati politikus, közéleti személyiség hangoztatta. Lord Rothermer, a Daily Mail tulajdonosa, lapjának hasábjain -mindennap két millió angol olvasta- nagyszerű harcot folytatott a magyar igazság érdekében. Ahogyan tették a magyarság igazsága érdekében Endresz György és Magyar Sándor pilóták, amikor átrepülték az óceánt repülőgépükkel, Justice for Hungary felirattal. A legjelentősebb kiállást Lloyd George, volt angol miniszterelnök tette 1927-ben a Népszövetségben, amikor a magyarokra utalva ezt mondta: a Népszövetségnek jóvá kell tenni az elkövetett hibákat, a magyar kérdést nem szabad levenni a napirendről.

A magyaroknak a máig mindig voltak, vannak támogatóik Nyugaton, de aztán végül a rosszindulat, az irigység kerekedik felül és a rideg pénzügyi, hatalmi érdek. Mit mondjak? Bármennyi sok jót tettünk Európának, sok tudományos felfedezést adtunk a világnak, de a hála, az együttérzéssel járó cselekvés mindig elmaradt. S valahol időről-időre ugyanebben a cipőben járnak szomszédaink is. A világpolitika széljárásától függően becsapják, kihasználják őket. Nem kellene végre rendezni közös dolgainkat? Erre irányuló lépéseket a magyarok már megtették. A szerbek, részben a románok, a szlovákok már megértették, hogy csak a közös, közép-európai útban van a jövő. Miért nem lehet ez teljes értékű?