A V4-ekre szavaztam

Nem kérdés, hogy a Fidesz-KDNP-re szavaztam. Ugyanis szavaztam. S ha pártpreferenciám máskülönben nem is a kormánykoalíció felé hajlana, akkor is rájuk szavaznék. Most igen. Mert aki ma a Fidesz-KDNP-re szavaz, az a V4–ekre szavaz. Aki pedig a V4-ekre szavaz, az Európa megmaradására szavaz.

2006-ban borzalmasan dühös voltam Orbán Viktorra, amiért nem állt a népfelkelés élére, s nem harcolt ki egy időközi választást. E dühöm aztán olyan tettekre sarkallt, amely tettek árának kamatait azóta is fizetem. S hogy mit csinált Orbán Viktor 2006-ban? Nos, amellett, hogy bizonyára rengeteg álmatlan éjszakája volt, amiért nem szeretem, egész egyszerűen gondolkodott. Tervezett, stratégiákat vetett össze egymással, egyszóval pont az ellentettjét tette annak, amit én tettem. Amíg én az emóció oldaláról közelítettem meg a politikát (ahogyan sosem szabad), ő a ráció oldaláról tette, amit tett (ahogyan azt mindig is kell). Bár eleinte egyáltalán nem értettem, hogy egyes cselekedeteiben mi a ráció, későb bebizonyosodott, hogy mindennek oka van. S amíg a máskülönben a rendszerváltozás (

whatever

) óta posványos ellenzékünk az utóbbi években csak még iszapszagúbbá vált, addig Orbán Viktor Európa egyik meghatározó vezetője lett, nemzetközi jelentőségű államférfivé nőtte ki magát. S ezt még legádázabb ellenségei is elismerik. Igaz, közülük a többség csak titokban.

***

Kelet-Közép-Európában, a geopolitikai erővonalak (avagy törésvonalak) metszéspontjában élünk. Az a jól felfogott érdekünk, hogy mindenkivel jóban legyünk. Orbán pedig megtette azt, amit mások lehetetlennek tartottak. Először is honosította határon túli testvéreinket, majd megerősítette a V4-eket azáltal, hogy a kisebb-nagyobb nézeteltéréseket (pl a szlovák nacionalisták sorozatos provokációit) figyelmen kívül hagyva, illetve azok igen nagy jelentőségéhez képest kisebb szigorral bírálva, inkább arra koncentrált, ami ezekben a pillanatokban mindennél jobban összeköt minket:

Európa védelmére.

Aztán megerősítette kapcsolatainkat Oroszországgal. Annak ellenére, hogy a V4-ek bástyája, Lengyelország nem igazán az oroszbarátságáról híres. Amire persze meg is van minden oka. Ennek utána kiváló kapcsolatokat kezdett ápolni Törökországgal. Azzal az országgal, amelyik valóságos híd kelet és nyugat között, s nem csupán boszporuszi értelemben. Orbánt még az sem érdekelte, hogy Németország erős ellenérzéssel szemléli a török-magyar barátságot. Hiszen dacára annak, hogy többmilliós török populáció él náluk, az Unión belül mégis ők azok, akik a lakosság körében végzett felmérések alapján a leginkább elutasítják Törökország uniós tagságát.

***

Ha mindez nem lenne elég arra, hogy Orbánt valóban államférfinek tartsuk, nézzük, mi jött ezután.

Orbán az első államfők közt ismerte el Jeruzsálem fővárosi rangját, ezzel is erősítve a magyar-izraeli kapcsolatokat. Hogy ez miért fontos? Mert egyedül ez az ország képez a Közel-Keleten egy olyan - valódi - ellensúlyt, ami egy nem túl stabil, de ideiglenesen működő status quot eredményez. Orbán pedig nem állt meg fél- vagy kétharmad úton. Elérte, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok sosem látott mértékben javuljanak. S mára ott tartunk, hogy az USA stabil és megingathatatlan partnere Magyarországnak. Hogy pediglen teljes legyen a sor, Orbán a Kínával való viszonyunkat is betonstabillá tette.

***

Mindeközben ellenzéki „vezetőink” jobbára annyit tudnak felmutatni, hogy a magyar fővárosban magyar embereket lövetnek és kardlapoznak, csukott ajtóknak szaladnak neki, vagy lyukas zokniban fetrengenek a földön. Orbán Viktor pedig dolgozik. És a V4-ekkel egy olyan, lehetséges Európát kínál a választópolgároknak, amely konzervatív Európa gondolata mind a briteket, mind az olaszokat felbétorítja, s olyan tettekre sarkallja, amiket elképzelhetően nem mertek volna megtenni.

***

Mit mond az ellenzék? Hogy Orbán ki akarja vezetni Magyarországot Európából. Hogy honnan? De hisz Magyarország Európában van. Onnan kivezetni lehetetlenség. Nem kell és nem is szabad. Orbán Viktor nem is ezt teszi.

Ha hagynánk.

De nem hagyjuk!

() VBT ()

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd