Újságírók célkeresztben

Egy újságíró gyakran kerülhet célkeresztbe. Van, amikor mások állítják őt oda, s van, amikor saját magát helyezi e kényes pontra. De akár így, akár úgy, egyetlen dologról sosem szabad megfeledkezni: mindig a hír a fontos, sosem a hírközlő.

Amikor az ellenzéki sajtóorgánumok a nyíltan kormánypárti vagy kormányközeli sajtótermékek kapcsán lakájmédiáról beszélnek, elfeledkeznek arról, hogy ők mit képviselnek. A kormánypárti újságírás ellentettje ugyanis nem a független, hanem az ellenzéki újságírás. Ezzel nem is lenne baj, csakhogy ők magukat nem ellenzékiként, hanem függetlenként aposztrofálják. E jelző az általuk képviselt hírközlés ismeretében totálisan hazug és ferdítő. Soha, semmikor, semmilyen témában nem voltak és nem is lesznek függetlenek. Ami persze nem baj. A baj az, ha erről a köz szemébe hazudnak. Van-e értelme egyáltalán a mostanában igen sokat hangoztatott lózungoknak? Például az egyik legtöbbet harsogottnak, miszerint a valódi újságírás mindig ellenzéki és független. Mert hát mit tegyen a szegény újságíró, ha meglátása szerint a kormány a cselekedetei többségében a nemzetet szolgálja? Nyilván megírja. S nyilván ott írja meg, ahol erre platformot kap. Nem a 444-ben, vagy az Indexen, és még véletlenül sem a Nyugati fényben. Ellenben ha az újságíró kormánykritikus cikkeket ír, egészen biztosan nem a Pesti Srácokhoz, vagy a Magyar Demokratához szalad velük.

A függetlenség mítosza mindig is körüllengte a sajtót. S minden esetben bebizonyosodott, hogy akiről ma azt hisszük, független, arról hetekkel, hónapokkal, évekkel később kiderül, hogy valójában kiknek az érdekeit szolgálta. A néhány hónapja még a Fidesz-KDNP kormányt az ellenzéki tévékben habzó szájjal támadó Kálmán Olga például előszeretettel hangoztatta objektivitását. S lám, mostanra Gyurcsány Ferenc engedélye nélkül meg sem szólalhat. A két álláspont között maximum 3 hónap telt el. S valljuk be, ennyi idő alatt azért senki nem lesz függetlenből „függő”. A legszomorúbb azonban az, hogy pont ők, pont ezek az addiktív posztkommunista szindrómában szenvedők határozzák meg, hogy ki az „igazi” újságíró. Bolgár György igazi újságíró. Huth Gergely nem. Kálmán Olga igazi újságíró. Dobos Marianne nem. Hont András igazi újságíró. Szarvas Szilveszter nem. S a sort a végtelenségig lehetne folytatni. A sor végén pedig ott találnánk egy embert, aki kicsinyke manufaktúrájában O1G szitanyomott pólókat árul, mely fals mozaikszó egyben az össz-ellenzék össz-kormányprogramja is.

A liberális aljasság mára új dimenziókat nyitott meg számunkra. Kálmán Olga és Pikó András politikai szerepvállalásával bebizonyosodott, hogy a magukat független szócsövekként reklámozó ál-hírközlők valójában politikai érdekeket kiszolgáló hírgyárosok. S miután a médiumokban megágyazták saját maguknak a kis ellenzéki vackukat, most kényelmesen beléjük fekszenek. Elfeledkezve mindenről, amit valaha a szakmáról tanultak. Elsősorban a legfontosabbról, miszerint sosem a hírközlő a fontos. Mindig a hír az, ami egyedül számít. Ezek a médiakalandorok viszont nem arra tették fel szakmai reputációjukat, hogy bárkinek bármiről tudósítsanak. Hanem, hogy a saját brand felépítésében a legtöbbet hozzák ki az ismertségükből. Tudásukat, tájékozottságukat mind-mind arra használták, hogy a kellő pillanatban a politikai hadszíntérre lépve levethessék végre magukról az objektivitás köpenyét. Már persze azok előtt, akik egy pillanatig is elhitték, hogy köpenyt viselnek. Mert azért elég sokan láttuk, hogy meztelenek.

***

Az okos és becsületes ember meghajlik a tények előtt, s ha kell, képes álláspontot változtatni. Az okos, ám álnok ellenben úgy hajlítja a tényeket, hogy azok mindig az ő igazát mutassák. Ez utóbbi, amíg újságíróként a többi - vele egyet nem értő - kollégái karrierjét tiporta sárba, most arra készül, hogy a politika terepén tegye ugyanezt. S úgy áll a célkeresztben, hogy a szeme előtt is célkeresztet lát a hazugság fegyverének torz képet mutató távcsövébe nézve.

() VBT ()