Ideje lenne büszke jobboldaliakká válnunk!

Érdemi vita? Köszönöm, nem kérek belőle! Liberális kritika? Köszönöm, nem kérek belőle! Ároktemetés? Köszönöm, nem kérek belőle! Sem ezek opportunista mellékízéből, sem a látszólagosan oldalközelítő, valójában azonban a vélt szellemi fölényt propagáló attitűdből. S ha kell, akkor bizony vállalom, hogy NER-től átitatott, egybites szittya magyar lelkemnek a pusztai madár csicsergése, de még a kérődző ökör böffentő bőgése is többet jelent, mint Ungváry-ömlengés egy kormánypárti lapban.

***

Mert mi ez az egész? Mert mire jó ez az egész? Hogy a tények? Hogy a korrektség? De a hét lófasztól görnyedő mázgás kurva életbe, kinek és minek? Kinek és minek akarunk mi folyton-folyvást megfelelni? S úgy egyáltalán miért él bennünk, jobboldaliakban ez a fene nagy megfelelési kényszer? Mert ez bizony már kényszer. Vagy inkább kényszeresség. Elmenni a meghirdetett vitapogromokra, mi több rendezni egy ilyet, lehetőleg a legvéresszájúbb liberális meginvitálásával, mely által az önkezünkkel teremtett szituáció olyanná válik, mint mikor a koncepciós per leendő vádlottja maga írja meg a halálos ítéletét, s azzal egyidőben rögtön partit rendez odahaza, természetesen a bírák és a hóhérok részvételével. Ezzel az erővel akár le is térdelhetünk a baloldali véleményformálók előtt, és megcsókolhatjuk cipőiket… Három évtizedünk volt rádöbbenni, hogy az egykori pártállami arroganciát, a szürkeállomány használatára való kizárólagosságot a Rákosi és Kádár korában kitermelődött szellemi elit maradéktalanul továbbadta a rendszerváltozás utáni tanítványoknak, akik azóta - ugyanezen a szellemi mezsgyén haladva - a korábbi makadámútra hatsávos autópályát építettek gőgből, lenézésből, rátartiságból. A kánon megmásíthatatlanságába vetett hitük erősebb volt ezeknek az embereknek, mint a tudomány tisztelete. S itt szinte bármely tudományágról beszélhetünk, de elsősorban az alap- és alkalmazott társadalomtudományok azok, ahol ez az ammóniás disznóhúgy penetráns szagával vetekedő proletár gőg leginkább az orrunkba csap. Azért is szomorú ez, mert azt a bizonyos kánont még a jelen alkalmazóknál is ostobább, szolgalelkűbb ideológia-pribékek hozták össze kínkeservesen, hiszen a megkerülhetetlen tények megkerülésének paradoxonát a gyakorlatban megvalósítani mindig kínkeserves. Mindezek tudatában kinyitni egy kormánypárti lapot, s benne öles betűkkel olvasni Ungváry Krisztián „érvelését”, nos, kevésbé szofisztikáltan szólva kibaszta nálam a biztosítékot. Már bocsáttassék meg nekem, hogy ilyen alpárian fogalmazok, amikor még az sem szólhat mentségemre, hogy trágárságom funkcionális. Egyszerűen csak leírtam, amit az Ungváry-cikk (címének) láttán éreztem. Itt persze nem arról van szó, hogy Szakács Árpáddal értek egyet, mert naná, hogy vele értek egyet. Akkor is vele értenék egyet, ha netán nem lenne igaza. Aztán négyszemközt elmondanám neki, hogy nem értek vele egyet, és hogy egy vadbarom, és hogy jobban tenné, ha mostantól cikkek helyett inkább teszkós árcímkéket írna. Ja, hogy ez is olyan NER-es? Hogy egy akol, egy kutya kölykei, egy a zászló, blábláblá? Nem, kérem, ez régebben teljesen természetes volt. S most is annak kéne lennie. Ehelyett azt látom, azzal szembesülök, hogy sokan még a mi oldalunkról is elnézően (néhányan elítélően) bólogatnak, igazat adva Ungvárynak. Én meg erre azt mondom, hogy hányok azoktól a pszeudoliberális gondolatoktól, amik néha a kormánypárti vagy kormányközeli médiumokban bukkannak fel. Ezek többségéről ugyanis elsőre lerí, hogy az a fajta jófejséges, közelítős, másik oldalnak mutatós faszság, ami csak és kizárólag azt a célt szolgálja, hogy az „elkövető” kikacsintósan közölje a balszéllel: „Nézzétek, skacok, én itt dolgozom, de valójában veletek értek egyet.” Márpedig aki, amivel egyetért, ott szolgálja a köz ügyét! Ha kormánypárti, akkor kormánypárti lapokban, ha ellenzéki, akkor ellenzéki lapokban. S ez egyáltalán nem arról szól, hogy valaki úgymond „lakájmédiás”, vagy éppen „sorosbérenc”. Ez a hitről, a meggyőződésről, az elkötelezettségről szól. Hát pontosan ezért visszás dolog ez az úgynevezett közelítés, nevezzük akár ároktemetésnek, hídépítésnek, vagy maci faszán vitézkötésnek. Ez, kérem, sosem volt, sosem lesz. Itt van például ez az írás. Ez, kisztihand, egyáltalán nem akar vitaindító lenni. Tovább megyek. Kikérem magamnak, hogy erre bárki is választ böfögjön ki a tollából a másik oldalon. Ők írogassák csak szépen, hogy Orbán egy geci, és lop, és Mészáros Lőrinc, hogy Áder egy bajszos szar, hogy Kövér, hogy Németh, hogy tudom is én, ki. Ez a dolguk. Ezért fizetik őket és/vagy ebben hisznek. Engem speciel azért fizetnek, hogy olyan témákról írjak, amikben hiszek. Azért itt jelennek meg a cikkeim. Meggyőződésem, hogy az ellenoldalon is vannak ilyenek, de azt is tudom, hogy jócskán előfordulnak olyanok, akiknek a tolla megvehető. No, kérem, ez a bizonyos megvehetőség is benne van abban a bizonyos liberális kánonban, amihez igazodni entellektüeléknél kötelező, attól eltérni alpári műveletlenség. Csak ez a megvehetőség a kánonnak az úgynevezett belső, csakis tagok számára megjeleníthető része, ha úgy tetszik, a liberálzsurnaliszta páholyok titkos, nagy könyvének egyik setét fejezete. Biztos a mi köreinkben is vannak fizetettek. De amint fentebb írtam, ennek kritikáját nem én fogom megfogalmazni. Tőlem egyelőre annyi telik, hogy sokadszorra elmondjam, s ha kell, még ugyanennyiszer elmondjam a következő két axiómát:

1. Oldalak közötti érdemi vita nincs, nem is volt, nem is lesz. De nem is kell, hogy legyen.

2. Független újságírás nincs, nem is volt, nem is lesz. De nem is kell, hogy legyen.

Merthogy annak léte egyetlen dologtól függne: annak a bizonyos posztkádári kánonnak a végleges eltörlésétől (ahogyan más országokban más, ugyanilyen metodikájú kánonok eltörlésétől). Hogy minden mindenki által kutathatóvá váljék, hogy az összes tabu ledöntésre kerüljön, hogy az esetlegesen kételyeket megfogalmazók ne állíttassanak ki gúny céltábláivá, s ne írassák ki magukat szakmájukból egy életre.

***

Mindezektől függetlenül (vagy tán éppen ezek eredőjeként) azt is vallom azért, hogy a magyar politikai kultúrának legalább annyira szüksége van a mielőbbi megtisztulásra, mint amennyire szüksége van a tudósköröknek arra, hogy a bigottnak hátat fordító, újító gondolkodást felvállalják. Amikorra pedig mindez valóssággá válik, akkora mi, újságírók is megtanulunk majd… írni.

És akkor majd mind itt, a jobboldalon megtanuljuk végre azt, hogy kormánypárti jobboldalinak lenni ugyanannyira nem szégyen, mint rosszabb esetben ellenzéki jobboldalinak lenni. S hogy kiállni egymásért nem lehetőség, hanem kötelesség.

() VBT ()