Nem vonulok rezervátumba!

Facebook őslakos vagyok. A kezdetektől van profilom, s bár igaz, hogy az eredeti (na meg az eredeti utáni, valamint az eredeti utáni eredeti utáni) már nincs meg, mert sajnálatosan törlésre került, de attól még ez az én platformom is. Ha tetszik, ha nem!

***

És nekem ne mondja meg egyetlen liberális cenzor se, hogy hol legyek, s ahol vagyok, ott mit mondhassak!

A fiatalabb generációhoz képest, mondjuk, van annyi előnyöm, hogy éltem még abban a korban, amikor az újságírók jó része a sorok közé írta a valódi mondanivalót, mi pedig a sorok között olvastuk ki azt. Stilisztika, központozás kérdése. Nem túl bonyolult. Ha egyszer megtanulja az ember, többé sosem felejti el. Még akkor sem, ha a viccesen rendszerváltásnak nevezett rabló-privatizáció után jó ideig nem volt szükség ilyesmire. Na, nem azért, mert akkoriban, a printmédia fénykorában mindenki igazat írt. Hanem, mert pontosan ismertük a publicistákat, s tudtuk, ki mikor mit hazudik éppen. S tudtunk azokról is, akik a régi rendszerben sem hagyták befogni szájukat. Így anno nem cikkek, hanem szerzők között szelektáltunk.

Most itt van a Facebook, a legnagyobb közösségi oldal, ami jócskán túlnőtt saját jelentőségén. Az egykoron egy amerikai egyetemi kollégiumi szobából nőszerzési szándékkal kreált oldal mára már vezető politikusok terepévé vált, mi több az Arab Tavasz nevű tragikomédia, valamint a Majdan nevet viselő szomorújáték kitörésében és levezetésében is központi szerepet játszott.

Közben akkora szeletet vágott magának az Amerikai Álomból, hogy több hasonló céget felvásárolva vélemény-gólemmé hízott. Nem csupán véleménytárrá, ami a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának jegyében magába gyűjti a különféle nézőpontokat, hanem olyan térlátás nélküli szörnyeteggé, amelyik maga alkot véleményt, s ezt a véleményt egyeduralkodóvá teszi platformján.

Jól van ez így?

Dehogy van ez így jól!

Lehet ellene tenni?

Lehet.

Például kitartással, állhatatossággal, ravaszsággal, jóféle magyaros észjárással.

És semmiképp sem úgy, hogy mindenféle hazai, kistermelői, kézműves oldalakat kreálunk sufnituningban, s ott összegyűjtjük azokat, akiknek elege van a cenzúrából.

Mert az, hogy a Facebook túlnyomó részben a jobboldali tartalmakat cenzúrázza, nem kérdés. Ez tény.

Ahogyan az is tény, hogy ha ennek hatására máshol gyűlik össze a jobboldal, akkor ott legfeljebb egymás hátát tudják csapkodni, és nyíltan, cenzúra nélkül írhatják ki, hogy…

…hogy mit is?

Mert én megnéztem. És nem tetszett, amit láttam.

***

Hát kérem! Az, hogy valósággal okádjuk magunkból a gyűlöletet, és minden, velünk ellenkező kommentelőt arra kapacitálunk, hogy a saját leendő testvérének legyen az édesapja, az, kérem, nem szabadság, s nem a cenzúra hiánya. Az ilyen hely hasonlatos azokhoz a városszéli kiskocsmákhoz, ahol az emberek olcsó sört iszogatván békés bicskázásba kezdenek már azért is, ha valaki nagyobbat böffent náluknál.

A másik kurzustól, az ellenkező politikai preferenciával bíró emberektől való önkéntes elszigetelődés nem is rezervátum, hanem még annál is szomorúbb közeg. Az amerikai őslakosok ugyanis nem önként és dalolva szeparálódtak, hanem komoly angolszász nyomásra.

Hát engem meg egyetlen liberális se nyomogasson!

És pont nem érdekel, hogy kinek hol van a szervere, meg milyen proxi hova mutat, melyik IP a valós, és hány offshore cég kell ahhoz, hogy becsavarjon egy villanykörtét!

Engem maga a közeg érdekel.

És igenis szeretek a sajátomtól eltérő véleményeket olvasni egy-egy hír kapcsán.

Mert – és most vágok mellbe sokakat, pedig ez evidencia kéne, hogy legyen – egyetlen oldal sem az igazság egyedüli letéteményese. Ahogyan például a kormányzásból sem voltak sosem kizárva az ellenzéki pártok, lévén, hogy a különböző parlamenti bizottságokban szép számmal képviseltetik magukat. S akkor még nem beszéltem az önkormányzatokban elfoglalt szerepükről.

***

Van ám még egy érvem azok számára, akiket a fentiek nem győztek meg. Ez az érv a „Szeretlek, Magyarország!” –érv.

Ez az oldal 10 éve még pólót küldött nekem ajándékba, amiért megírtam a Magyar Hitvallás című dalomat. Azóta nagyot fordult a világ, s a lap főprofilja mostanság az Orbán-gyűlölet. Merthogy közben gazdát cserélt, profilt váltott.

Ha ugyanis valaki Magyarországon készít egy saját közösségi oldalt, s az sikeressé, látogatottá válik, előbb-utóbb egy másik valaki felkínálkozik annak megvételére. Ez esetben ez a „másik valaki” a Facebook lesz. És egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy amennyiben 2-3 milliárdot kínálnak egy futó brandért, a nagy hazafi tulaj továbbra is nagy hazafi marad.

Aki pedig ezt az opciót kétségbe vonja, az gondoljon arra, miként vásárolta fel a Gyurcsány nevű multi a Jobbik fantázianéven futó kisvállalkozást.

***

No de sok beszédnek sok az alja. A lényeg, hogy maradok Facebook felhasználó. Annak minden hátrányával, ámde minden előnyével is.

Mert ha a had kivonul a csatatérre, hogy ott megütközzön az ellennel, akkor ez a had nem hátrál meg a túlerő láttán egy másik csatateret keresve, ahol kardletéve ölelgetheti bajtársait.

Háborút ugyanis nem így kell nyerni.

() VBT ()