Vajlingban fürödni? Még ez is…
Amikor az ember úgy gondolja, hogy covidos lezárásos, este 8 órás, nemteraszoskiülős szürke hétköznapjai ennél már nem lehetnek vadabbak, akkor… egyszer csak elromlik a bojler. Márpedig ha a bojler elromlik, nincs mese, máshogyan kell megoldani bizonyos dolgokat. S ez a „máshogyan megoldás” egyfajta időutazássá is válik egyben.
***
Az 1800-as – 1900-as évek századfordulóján kezdett elterjedtté válni a budapesti nagypolgári lakásokban a fürdőszoba. Ne gondoljuk azt, hogy ezzel egyből beköszöntött a higiénia kora, s mindenki olyan volt eztán, mint a patyolat! Egy csudát! A fürdőszoba jó darabig afféle státuszszimbólum volt, s szerepe nagyjából abban merült ki, hogy havonta egyszer - na meg nagy ünnepeken - az emberek megfürödtek. Szép, szigorú sorendben. Először a gyerekek, aztán a férfiak, végül a nők. Mind ugyanabban a vízben. Parancsolt ünnepeken a cseléd is fürödhetett, természetesen ő is ugyanabban a vízben, a többiek után. A helyiség máskülönben a mindenes raktár szerepét töltötte be, az emberek pedig továbbra is a fém tartóállványon álló lavórban mosdottak le alul-felül.
*
*
Ennek miértjére is megvan a magyarázat. A korabeli közhiedelem a túl sok fürdést a betegségekkel társította. Az emberek valamiért azt hitték, hogy aki rendszeresen mártózik meg a tiszta, meleg vízben, az hajlamosabbá válik a mindenféle nyavalyák elkapására. Így fürdés helyett vagy a parfümöket választották, vagy a rideg valót, azaz a kendőzetlen testszagot, amit azért frissen mosott, élére vasalt ruhákkal igyekeztek jó szorosan beburkolni.
***
S bár benne vagyok már a korban, ezeket a tényeket nem saját tapasztalatból, hanem kulturális antropológiai leírásokból tudom. Ami az a bizonyos saját kútfő, az a címben szereplő vajling, amit néhol vájlingnak is mondanak, s ami nem más, mint egy nagyméretű, zománcozott edény. Annyiban különbözik a lavórtól, hogy egyrészt nagyobb annál, másrészt két oldalán fülek vannak. Hát ebbe a vajlingba születtem én bele. Jobban mondva a vajlingban fürdés korába születtem bele. Ami igazából néminemű csúsztatás, mert a vajlingba, kérem, bele kellett nőni! Csecsemőkoromban ugyanis komoly kinézetű gyerekkádam volt nekem is, akár a mai apróságoknak, kivéve talán azt, hogy az enyém nem műanyagból, hanem vasból készült, s ugyanúgy zománcozott volt, mint az a bizonyos vajling, azzal a különbséggel, hogy a kádzománc hófehér volt, a vajling pedig kívül piros, belül fekete-szürke. No, máris kihagytam egy fontos részletet! A kád és a vajling között volt ugyanis egy fontos köztes állapot, nagyjából a tipegőkor végéig: a lavór. S mindennek megvolt a maga falusi parasztlogikája. Kezdem azzal, hogy megszületésem évétől, 1969-től egészen 1975-ig nem volt bevezetve a víz nálunk. Nemcsak nálunk, hanem másnál se. Az udvaron álló kerekes kútról kellett behordani a vizet a rocskában, azaz a bádogvödörben, amit aztán a máshol sparheltnek, nálunk rúrának vagy masinának nevezett, fa vagy széntüzelésű tűzhelyen melegítettek fel fürdés előtt a kellő hőfokúra. Nálunk nagymamám végezte e kényes műveletet, s elmondhatom, hogy szakértője volt a témának. Ha például azt akarta, hogy a víz gyorsan melegedjen, nem fahasábot, hanem tusát, azaz kukoricacsutkát dobott a tűztérbe.
***
Erről persze rögtön eszembe jut, hogy 1988-ban Kalocsa Helyőrség Jurinovics Miklós Laktanyájában mivel fűtöttük a szállásunkat. A 16 személyes körletben 1, azaz egy darab, kétaknás román samottkályha árválkodott, s nekünk, kopaszoknak az öreg csocsik (v.ö. leszerelés előtt álló katonák) parancsára pontosan addig kellett pakolnunk a kályhát, amíg a könyökcsöve izzani nem kezdett. Most persze egyesek azt mondják, hogy ez lehetetlen. De a Magyar Népköztársaság légvédelmi tüzér honvédje (v.ö. légfúrósa) ezt a szót nem ismerte! Mi, kérem alássan, a nálunk idősebb katonák „receptjei” szerint válogattuk a tűzrevalót, ami a következő sorrend szerinti következő összetevőkből állt:
- alulra csíkokra vágott, műanyag vegyvédelmi ruha és/vagy tornacsuka
- középre gázolajba áztatott száraz kenyér
- felülre napalm
Rendhagyó módon ezt a konstrukciót felül kellett meggyújtani. Amint a napalm begyújtotta a többi cuccot, már csak az volt a dolgunk, hogy az olajos kenyérrel sűrűn pakolgassuk menetközben. Szóval maradjunk annyiban, hogy az a bizonyos könyökcső úgy ragyogott, mint a betlehemi csillag. S szinte látom, hogy hogyan hördülnek fel e leírásra a környezetvédők. Igen. Mi is tudtuk, hogy ez helytelen. De valamiért egyikünk se kívánta ezt közölni az öregekkel, hogy zöldruhás zöld katonaként a hátralévő másfél évet padlómosással töltse. Hétvégén is. Eltávozás helyett is.
*
*
Persze ha már itt tartunk, s ha már a fürdés a téma, azt is elmesélem, hogyan fürödtünk anno a seregben. Mivel a vizesblokkokban egyáltalán nem volt melegvíz, a következő két módozat valamelyikével oldottuk meg a zuhanyzást:
1: A mosdó egymás mellett lévő mosdókagylói egyikének lefolyóját betömtük vizes újságpapírral (a műanyag dugókat mindig ellopták), teleengedtük hidegvízzel, majd a vizet merülőforralóval közel forrásig melegítettük. Aztán eltömtük a szomszédos mosdókagyló lefolyóját is, félig engedtük hidegvízzel, lecsavartuk a tükör feletti, gömb alakú lámpabúrát, azzal a forró víz egy részét átmeregettük a másik mosdókagylóba, és a maradékhoz hidegvizet engedtünk. Ennek végeztével leguggoltunk, és a lámpabúrába meregetett vízzel „zuhanyoztunk".
2: Alumínium tejeskannában melegítettünk vizet a körlet samottkályháján, majd a kannát a vizesblokkba vittük. Az ottani, sosem működő kályhára rátettük a tárcsás Hajdú mosógépet, beleöntöttük a kannából a vizet, a mosógép lefolyócsövének végére rászorítottunk egy leszerelt zuhanyrózsát, alája guggoltunk, és élveztük a katonawellnesst.
***
Na, de visszatérve nagyanyámra és arra a bizonyos paraszti logikára! Szóval az úgy volt, hogy a kisbaba a gyerekkádban fürdött. A gyerekkád azonban a kisbaba privilégiuma volt, s addig maradhatott a belső bútorzat részeként odabent, amíg a gyerek járni nem kezdett. Utána jött a lavór. Mikoron pediglen a cseppség ezt is kinőtte, akkor jött a vajling. Vajlingban fürödni amúgy nem ördöngösség: kell hozzá egy fenék, amire az ember leül, és egy nagymama, aki a vajling vizét egy kancsóból az ember gyerekére locsolgatja. Ennyi. Persze a fürdés mellett reggel-este tisztálkodni kellett, erre a célra pedig nálunk is - ahogy minden portán – megtalálható volt óriási kedvencem, az állványos lavór. No, nem azért volt a kedvencem, mert imádtam mosakodni. Hanem, mert ha a lavórt levettem, s az állványt a feje tetejére állítottam, kész is volt az űrrakéta!
*
*
1975-ben aztán forradalmi változások köszöntöttek ránk: egy házi vízmű, azaz egy hidrofor beszerelésével a kút vize csöveken át a ház belsejébe vándorolhatott. Ezzel egyidőben, mintegy ennek eredőjeként pedig megépült a fürdőszoba. Itt aztán végképp el lehetett felejteni mind a vajlingot, mind pedig a kertvégi pottyantós budit. S bár az inni való vizet továbbra is a kútról hordtuk (Istenem, micsoda íze volt annak), minden más célra a varázslatos csőrendszerből zubogott befelé a víz. Ja, és egyszer a plafonról, amikor ’83-ban egy szélvihar kócosra tépázta a tetőcserepeket, de ez már egy újabb pokoli történet.
***
Hát ezt az élményt hozta vissza most ez az átkozott bojler. Igaz, hogy én a vizet már gázon, na és elektromos vízforralón melegítettem, meg persze nem is vajlingba, hanem kádba töltöttem, de az érzés markánsan visszaköszönt.
Még azon is elgondolkodtam, hogy megszégyenült zuhanypártiként a langyossá erőlködött vízben ücsörögve, s egy Csíki Sörös korsóból locsolgatva magam, fokozom a nosztalgiát egy YouTube-os Korda Gyuri számmal az akkori időkből. De erre már nem vitt rá a lélek.
Ma érkezik a szerelő. Állítólag. Talán. Esetleg. Minden bizonnyal. Nagy valószínűség szerint. Ha Isten is úgy akarja. S ha dolga végeztével távozik, remélem, újra visszatérhetek a komfortos XXI. századba, ahol már az is tragédiának számít, ha nem pakolják az ember segge alá a kész melegvizet.
