„A koncert el nem maradhat!”

„Én sose figyeltem oda eléggé, aztán mire észbe kaptam, már odaígértem magam bagóért. El is terjedt rólam, hogy a Tamás egy üveg borért eljön. Mikor évek múlva ezeket visszahallom, akkor bepöccenek, mert én nem borért éneklek, hanem azért, mert énekelni akarok. Franc essen ebbe a rohadt, anyagias világba, mert ez is csak egy ilyen világban jut az ember eszébe.”

(Cseh Tamás)

Régebben az folyt a csapból is, hogy az ő kedvese egy farkasok nevelte leányzó. Most meg az, hogy a Bánki tóhoz hirdetett koncertjét lemondta. A zenekar és a szervezők természetesen egymásnak estek. Hogy kinek van igaza? Véleményem szerint a 2 ezres nézőseregnek, akik kimentek (némelyek többszáz kilométert utazva), és nem kaptak a pénzükért semmit, emiatt pedig jobbára mérgesek.

***

Na, de erről ennyit! Inkább hadd meséljek el egy történetet a közelmúltból! Tavaly elhunyt atyai jó barátom, a Kossuth-díjas Kátai Zoltán fidula, lant és kobzaművészt meghívták egy országos fesztiválra. Hogy melyikre, azt inkább nem árulom el, mindjárt megtudja a kedves olvasó, hogy miért? Kátai koncertje késő délutánra volt meghirdetve a fesztivál nagyszínpadjára, ami, tegyük hozzá, más fesztiválok kisszínpadánál is kisebb volt, de hát ez egy amolyan elektroakusztikus, cseppecske, kezdő fesztivál volt. Elég az hozzá, hogy Zoltán délután 1 óra magasságában még énekelt néhány zsoltárt a helyi templom előtt, amolyan kiskoncert, vagy koncertajánló jelleggel. Nos, nagyjából ezután az overture után tudta meg egy barátinak indult, ám a második mondat után nem annyira barátiként folytatódó beszélgetésben a szervezők egyikétől, hogy útiköltség az majdnem teljesen biztosan lesz, már ha a büdzsé engedi, csak hát gázsi… az szinte biztosan nem, de ugye a vészterhes viszonyok, a fesztiválkezdés nehézségei, az anyagi keret szűkössége, és blábláblá, és blábláblá… Zoltán csak hallgatta, hallgatta a sirámokat, majd csendben, higgadtan ennyit mondott: - Jól van. Aztán elballagott, hogy lehűtse forrongó agyvizét egy korsó jéghideg sörrel. (Vagy fröccs volt? Tudja a csuda! Ittunk mi ott mindent, ami lassabb volt nálunk.)

***

Akadt azonban egy aprócska nüansz. Zoltán ugyanis néhány héttel az esemény előtt engem is lehívott erre a fesztiválra, mert úgy gondolta, hogy ha őt meghívták egy egész koncertre, akkor ő meg engem hív le, hogy egyetlen dal erejéig szakítsam félbe mesterségét a színpadon. Most vagy az van, hogy Kátai annyira szerette ezt a bizonyos dalomat, amit Cseh Tamás emlékére írtam, vagy úgy gondolta, hogy kétszer háromnegyed óra túl sok idő cigi nélkül, és amíg én fent cincogok, ő hátul, a színpad mögött gond nélkül elszívhat egy szál cigit. (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!). Nem mellesleg el is szívta azt a büdös bagót, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy Kátai – úgy is, mint önmaga végvári vitéz látványeleme - felment a színpadra, leült, maga elé igazította az énekmikrofont, lantja elé igazította a hangszermikrofont, aztán olyat zenélt, hogy a közönségnek az álla leesett. Persze, mondhatni, minden példa legalább annyira sántít, mint egy lábon lőtt huszár, hiszen neki könnyű dolga volt; az ő dalai nem igényeltek nagy színpadi technikát, profi erősítést, stb. Gyakran zenélt kihangosítás nélkül is. Viszont ide citálnám kedves barátom, a remek hangszeres zenész és énekes Beszkid József szavait: „VBT, ha dalt írsz, mindig úgy írd, hogy megéljen egy szál gitárral is, mert egy koncerten sok minden előfordulhat! Például az, hogy szar minden, és neked le kell ülnöd a színpad helyett egy asztalhoz, aztán ott előadni a szerzeményeidet.”

***

De hogy Kátai fellépéséhez visszakanyarodjunk, a történet itt még messze nem ért véget! A koncert végeztével a zsebembe nyomott húszezer forintot. Mire én kivettem a zsebemből, és e szavakkal kínáltam vissza neki szép, udvariasan: - Elmész ám te a picsába, nyakas kálomista! Te se kaptál egy fillért se! - Pofádat befogod, bigott pápista! – válaszolta mély, dörmögő basszusán, az egymás közt bevett nexus formai követelményeinek betartásával. Azzal visszanyomta a zsebembe a pénzt, ami máskülönben az útiköltségemet se fedezte, de ennyit se vártam tőle, mert baráti szívességből utaztam le a helyszínre. Az este hátralévő részében egy olyan asztaltársasággal iszogattunk, ahol az egy főre jutó Kossuth- és Jászai-díjak aránya Magyarországon a legnagyobb volt. Kátai evett, ivott, adomázott, s egyetlen szó nem sok, annyi el nem hagyta a száját azzal a méltánytalansággal kapcsolatban, ami őt kevéssel azelőtt érte. Később se nyilatkozott róla sehol, Facebook-oldalára se tette ki sirámait. Mert a lényeg csupán ennyi volt: Kátai végigzenélte becsülettel ingyen (bocsánat, mínusz 20 ezerért) azt a másfélórás koncertet, amire 200-an várták őt. Később – egymás közt - ezt mondta erről: - Nagyon egyszerű ez. Ha már voltam olyan idióta, hogy nem előre beszéltem le mindent, és idejöttem úgy, hogy a közönség már a helyén ülve engem vár, akkor elrendeltetett. A koncert el nem maradhat! De ide nem jövök többet. Sajnos ezt a Jóisten is így gondolta. A tanulságok levonását ezúttal (is) a kedves olvasóra bízom!

() VBT ()