Legyőztük magunkat, de most már zárjuk le a sebnyalogatást!
Fotó: Hatlaczki Balazs
A 2010 utáni rendszer egyik legerősebb legitimációs pillére a gazdasági stabilitás ígérete volt. A növekedés, bérfelzárkózás, otthonteremtés, rezsivédelem, munkaalapú társadalom ígéretei egy gazdaságilag és társadalmilag szétzilált ország számára reménysugarat jelentett. Amennyire kiutat jelentett ez a politika, annyira erősen ütött vissza, amikor a választók mindennapi tapasztalata már nem az életszínvonal folyamatos növekedése volt. Mégis vereség lett a vége.
Persze a gazdasági nehézségeknek voltak a vereség külső okai. Egy kis, nyitott, importfüggő gazdaságot érzékenyen érint az árfolyam ingadozása, az energiaárak robbanása, az ellátási láncok sérülékenysége, a német ipar gyengélkedése, az európai konjunktúra lassulása. E tényezők együttállása értelemszerűen egy kormánynak sem írható a számlájára. Hogy a szakpolitikai oldalon lehetett-e volna többet tenni, örök kérdés marad. Néhány dologra azért utólag érdemes felhívni a figyelmet.
A vereség okai
A magyar gazdaság túl erősen támaszkodott nagyberuházásokra, energiaigényes iparágakra, külső forrásokra, importinputokra, a nemzeti tőkésosztály pedig ezzel párhuzamosan képtelen lett a gazdasági növekedés motorjává válni.
A nemzeti tőkésosztály megteremtésének gondolata önmagában védhető cél lehetett volna: egy ország gazdasági önállóságához szüksége van hazai tulajdonú, erős vállalkozásokra. A probléma ezzel még csak nem is az, hogy ezek közbeszerzéseket nyernek, majd itthon adóznak, magyar embereket alkalmaznak. Ennek a modellnek egy némileg eltérő formája Kínát (és korábban Németországot) gazdasági nagyhatalommá tette. A félrecsúszást az jelentette, hogy a kvázi állami szubvenciók ellenére a már korábban is piacképes nagyvállalatokon kívül (Richter, Mol, OTP) alig-alig akadt olyan gazdasági szereplő, aki exportképes terméket vagy szolgáltatást hozott létre. Ilyen értelemben a nemzeti tőkésosztály helyett egy súlyosan kontraszelektált gazdasági közeg jött létre.
Ez gazdaságilag is káros, politikailag pedig különösen veszélyes. Amikor a választó inflációt, reálbérnyomást, bizonytalanságot és romló szolgáltatásokat tapasztal, miközben a hatalomhoz közeli- vagy, mint utólag látjuk, csupán közelinek tartott- gazdasági körök látványosan gyarapodnak, akkor a gazdasági elégedetlenség hamar konvertálható ellenszavazatokká.
Közben a kis- és középvállalkozói réteg sem kapta meg azt a tartós versenyképességi támogatást, amelyre szüksége lett volna. A magyar kkv-k számára nem egyszerűen olcsó hitelre vagy kampányszerű programokra lett volna szükség, hanem kiszámítható szabályozásra, digitalizációra, energiahatékonyságra, exportképességre, menedzsmenttudásra és technológiai fejlesztésre. Ha a helyi vállalkozó azt érzi, hogy a külföldi nagyberuházó, a politikailag beágyazott nagyvállalkozó és az államilag kiválasztott szereplő előnyben van vele szemben, akkor a nemzeti együttműködésen kívülállóként találja magát.
A gazdasági modell másik hibája az iparpolitikai sorrend volt. Magyarország jelentős energiaigényű iparágakat vonzott be akkor, amikor az olcsó, stabil, nagy mennyiségű és fenntartható energiakapacitás még nem állt rendelkezésre kellő biztonsággal. Paks II előtt energiaintenzív ipari stratégiát építeni olyan, mintha valaki előbb húzná fel a házat, és csak utána kezdene gondolkodni az alapozáson. A választói érzékelésben ez könnyen úgy jelent meg, hogy az állam külföldi nagyberuházásoknak biztosít vizet, energiát, infrastruktúrát és támogatást, miközben a lakosság és a kkv-k magas költségekkel szembesülnek. Persze ne legyünk igazságtalanok, e téren hazánk vígan ellavírozott volna a brüsszeli agysebészek öngyilkos gazdaságpolitikája nélkül.
Ebből a gazdasági helyzetből kampányüzenetként soványnak tűnik, hogy „folytatjuk”. Egy sikeres korszakban a folytatás biztonságot jelent. Stagnálás, infláció, lakhatási feszültség, romló közszolgáltatások és elmaradó uniós források mellett azonban ugyanaz a szó már nem stabilitást, hanem megrekedést sugall. Jelen kontextusban a „folytatjuk” a gazdasági stagnációt jelenti. Ebben az esetben pedig nem kell ideológiai forradalom ahhoz, hogy egy rendszer megbukjon. Mint látom, az illetékes e tekintetben levonta a következtetéseket, ami örömteli fejlemény- még ha kései is.
A vereség másik nagy oka a kommunikáció elhasználódása volt. A Fidesz hosszú időn át azért volt sikeres, mert uralta a pillanatot. Meg tudta nevezni a konfliktusokat, keretet adott a vitáknak, egyszerű és erős üzeneteket tudott gyártani- szükség esetén a kellő cizelláltsággal és ideológiai töltettel. Ez az utolsó ciklusban megkopott.
A háború, Brüsszel, Soros, migráció, gender, szuverenitás, külső beavatkozás témái hosszú éveken át alkalmasak voltak táborépítésre és identitásvédelemre, de idővel elvesztették újdonságerejüket. Ennél is nagyobb gond, hogy kiszorították a választók számára ennél pillanatnyilag égetőbb és testközelibb kérdéseket: az inflációt, a lakhatást, egészségügyet, oktatást, közlekedést, helyi szolgáltatásokat, fiatalok jövőképét.
A kommunikációs rendszer közben bezárult. A hatalom túl sokáig beszélt saját médiakörnyezetének visszhangkamrájában. A választók nem mindig értesültek arról, hogy a kormánynak milyen új elképzelései vannak, mert a kommunikáció túlságosan sokat foglalkozott ellenfelekkel és veszélyekkel, és túl keveset megoldásokkal.
.
Ennek természetesen vannak a kommunikációs rendszer defektjeiben keresendő okai. A jobboldali médiarendszer formálisan nagy volt, de nem feltétlenül volt erős. Sok felület, sok párhuzamosság, sok központi üzenet, de kevés valódi szerkesztőségi teljesítmény, kevés saját hír, kevés hiteles arc, kevés önálló hang. Ha egy médiaterméket a közönség propagandaként azonosít, akkor hiába mond igazat, az igazság sem fog rajta keresztül hatni. Ez a legnagyobb hitelességi veszteség: amikor már nem az állítás tartalma számít, hanem az, hogy ki mondja.
Egyszerűen képtelenek voltunk szembenézni azzal, hogy a modern nyilvánosságban azonban nem elég üzenetet teríteni. Arcokra, személyességre, vitaképességre, gyors reakcióra, szakpolitikai tudásra és hiteles közösségi jelenlétre van szükség. Aki mindent központilag akar kontrollálni, az éppen azt veszíti el, ami a közösségi médiában a legfontosabb: a közvetlenséget.
Éppen ezért a jobboldal számára az első feladat a mozgalmi politika újraépítése lenne. Nem pártközpontból vezérelt látszatcivil világra van szükség, hanem közösségi hálózatra: helyi körökre, szakmai műhelyekre, ifjúsági közösségekre, vállalkozói klubokra, kulturális és települési kezdeményezésekre. Olyan szervezetekre, amelyek nemcsak kampányidőszakban léteznek, hanem folyamatosan érzékelik a társadalmi hangulatot, visszajelzést adnak, ügyeket visznek, vitákat szerveznek, és néha akár kellemetlen igazságokat is kimondanak.
Ehhez mozgalmárokra, helyi szervezőkre és új politikai utánpótlásra van szükség. Mint látjuk, ebben a kampányban éppen az a közvetlen visszajelzés hiányzott, amelyet csak ezek a közösségek adhatnak meg. Amennyiben ugyanis ez a feedback nem érkezik meg, akkor a pártvezetés előbb-utóbb csak a közvélemény-kutatások hideg számaiból értesül a társadalmi folyamatokról- vagy abból sem, mint látjuk.
Ehhez önkritika is kell. Nem önfeladás, hanem önkorrekció. Egy politikai oldal csak akkor válhat újra kormányképessé, ha képes megnevezni saját hibáit. A vereség tehát nem feltétlenül végállomás. Lehet kijózanító pillanat is. De csak akkor, ha a politikai közösség nem menekül bele a sérelmi magyarázatokba, nem zárja még szorosabbra a saját világát, és nem próbálja ugyanazt a rendszert új csomagolásban visszahozni. A jobboldal számára a kérdés most nem az, hogyan lehet visszaszerezni a régi hatalmat. Hanem az, hogy képes-e újra társadalmi bizalmat építeni.
