Kiállás? Csak Magyarország mellett!
„Lehet, hogy ez az oldal érdekelni fog téged!” – kaptam az üzenetet ma a Facebook-tól, ami éppen egy Oroszország melletti kiállást propagáló magyar oldalt reklámozott nekem. Én pedig csendben eltűnődtem, hogy ülünk-e egyáltalán bármiféle lovon, és ha igen, nem véletlenül fordítva helyezkedünk-e el rajta?
***
Amit én propagálok, az ugyanis köszönőviszonyban sincs sem a nyugat-európai divatáramlattal, sem a hazánkban egyre népszerűbb oroszimádattal. Valljuk be, nekünk, magyaroknak legalább olyan kínkeserves lenne meggyőződéses ukránpártinak lenni, mint lengyel barátainknak az orosz-szimpátiájukat a mínuszról legalább nullára feltornászni. A történelemben kevésbé jártasak persze ezen a ponton már kezdik sorolni azokat a sérelmeket, amelyeket mi Oroszországtól, vagy annak kommunista utódállamától kaptunk, pedig a valóság ez: - 1849-ben nem támadt rá a cár a függetlenedni kívánó magyarságra, hanem császári hívásra érkezett, amolyan korabeli béketeremtőként, s végig tisztességesen bánt foglyul ejtett vezérkarunkkal. Talán, ha előbb felvesszük velük a diplomáciai kapcsolatot, vagy erősebb szövetséget ígérünk, mint a Habsburgok, máshogyan alakult volna onnantól idáig tartó történelmünk. Az osztrák császár viszont - úgy is, mint felkent magyar király – külső segítséget kért az országában dúló polgárháború megfékezésére. Ezt nem, mint legitimista mondom, hanem mint olyan ember, aki a magyar szemmel nem a legnépszerűbb nézőpontot is számba veszi. Az 1815-ben kötött Szent Szövetség elméletileg persze garantálta volna az orosz cár kiállását a Habsburgok mellett, ám ez a szövetség 34 év elteltével jócskán kopott komolyságából, így elképzelhető lett volna megbontani azt. - 1917-ben a Német Birodalom hatalmas összegért életre hívta a világ gólemjét, pénzelve egy oroszországi forradalmat. A háború mielőbbi, lehetőleg győztes befejezésének meglehetősen szűklátókörű óhaja azt eredményezte, hogy az ideológiai világrend hosszú évtizedekre kétpólusúvá vált. Mondanom sem kell, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételével egyetlen nagy, nyugati állam sem késlekedett. Azzal a népszerű hazugsággal áltatva polgáraikat, hogy az elnyomó, feudalista cári rendszer megdöntésében segédkeztek, ami persze nem igaz, mert a bolsevikok felbukkanásakor nemhogy a cár, de még lehetséges utódja is rég lemondott, s az Orosz birodalom köztársaságként kívánt tovább működni, természetesen az induló demokráciák minden gyermekbetegségével terhelve. - Így érkezünk el a 2. magyar hadsereg 1942-es szovjet inváziójáig. A szovjetek pedig (természetesen a Teheráni konferencia összes ígéretével a zsebükben) 1944-ben megszállták Magyarországot. A „felszabadítás” legendáriumát már mi kerekítettük hozzá a dologhoz, mert ők a kezdetektől nem árultak zsákbamacskát: a hadműveletet „okkupácija”-ként, azaz megszállásként tüntették fel. Hogy dühösek voltak-e ránk? Naná! Hogy valósággal eltapostak minket? Nehéz lenne tagadni. Például azoknak a bizonyos teheráni ígéreteknek az egyikével, amire az USA és Nagy Britannia is egyként rábólintott, s amiben az szerepelt, hogy a szovjetek bárkit elhurcolhatnak „a Szovjetunió újjáépítésére”, azaz kényszermunkára, mindenféle nembéli vagy életkori megkötés, vélt vagy valós bűn, tárgyalás vagy ítélet nélkül. - Harmadik megszállásunk szintén a szovjetek által történt, és ha már felelősöket keresünk, először a saját házunk táján is lehetne kutakodnunk, hiszen a magyar elvtársak némelyike szinte könyörgött azért, hogy a szovjet tankok megint itt tiporhassák vérbe a magyarok szabadságvágyát. A ruszkik pedig egyrészt maguk is úgy döntöttek, hogy jönni fognak, másrészt készséggel és örömmel jöttek, hiszen az 1942-es magyar agresszió óta alig telt el 14 év. Gondoljunk csak bele! Ez kevesebb idő, mint amennyi a 2006-os gyurcsányi terrortól mostanáig eltelt. Meggyőződtek tehát arról, hogy a nyugat valóban nem segít (s hogy mindezt feltűnés nélkül, a Szuezi válságra való hivatkozással teheti), valamint arról, hogy Budapestet kivéve nagyobb országos ellenállásba nem fognak ütközni, aztán jöttek. Egyszóval az oroszokról velünk kapcsolatban két dolgot el lehet mondani: 1: nem voltak esküszegők 2: nem ismerték a megbocsátást
***
Mindezekkel egyáltalán nem mentegetni akarom az oroszokat, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy amennyiben a történéseket egyetlen nézőpontból szemléljük, borítékolhatóan hibás következtetésre fogunk jutni. A magyar-orosz viszonyt ugyanis egyáltalán nem lehet úgy meghatározni, hogy mi vagyunk a jók és ők a rosszak, vagy éppen fordítva. Kiváltképp nem annak tükrében, hogy mi egy gazdasági jelentőségét tekintve kis ország vagyunk, Oroszország pedig világbirodalom. Jelen viszonyunkat természetesen az energetikai függőség határozza meg, na és persze annak a kivédése, hogy újból agresszorként tűnjünk fel, kockáztatva ezzel a viszontválaszt. Nyilván az, hogy időközben a NATO és az Európai Unió teljes jogú tagjai lettünk, ad egyfajta védettséget, ám sem távolabb nem tud minket vinni az ukrán határtól, sem függőségünket nem szünteti meg. Amit jelen esetben tehetünk, az annyi, hogy minden erőnkkel igyekszünk kimaradni egy olyan háborúból, ami nem a miénk. Önmagunk okán ez a világ legkönnyebb dolga lenne, ám ha katonai és gazdasági szövetségeseink máshogyan döntenek, az ránk is hatással lesz. Ez esetben két dolgot tehetünk: vagy gondolkodás nélkül, parancskövető módon teljesítjük a kötelezettségünk által megszabottakat, vagy kilépünk a katonai és/vagy gazdasági szövetségből, aztán teljes függetlenségünk tudatában azért imádkozunk, hogy egykori gazdasági szövetségeseink ne sújtsanak minket teljes szankcionálással, másrészt egykori katonai szövetségeseink ne rendezzék át hadszíntérré országunkat.
***
Sokkal könnyebb dolgunk lenne, ha legalább az Ukrajnához fűződő viszonyunk felhőtlen, vagy legalábbis a rendeződés felé hajló lenne. De elég nehéz egy olyan hungarofób esküszegővel jó kapcsolatot ápolni, amelyik még azt a kárpátaljaiaknak adott magyar állami támogatást is sértésként fogadja, amelyikből de facto az ő országa épül, szépül. Egyelőre tehát úgy állunk, hogy azzal az EU-val kell együttműködnünk, amelyik koncepciós perekhez hasonló kötelezettségszegési eljárások hosszú során át tartotta/tartja vissza azt a pénzt, ami alanyi jogon megillet minket, és cserébe egy olyan országot kell támogatnunk, amelyik sárba tiporja magyar testvéreink alapvető emberi jogait, hogy közben szankciókkal büntessünk egy olyan országot, amelyiktől olcsóbban kapjuk (ráadásul kapjuk) az energiát. Nyilván az orosz-ukrán háborúban bármiféle egyértelmű és sarkos állásfoglalást alkotni nem lehet, akár még a casus belli tekintetében sem, hiszen jelenlegi tudásunk, vagy inkább az, amit tudásnak nevezünk, a harcoló országok propagandacsapataitól érkező sokszoros ferdítésekből származik, ami ugye, a hadviselés dezinformációs része.
***
Az egyetlen, amiben most reménykedhetünk, hogy a NATO vezérkara nem hallgat sem „a szabad világ uraként” csetlő-botló demens amerikai vénemberre, sem a Lengyelországgal kiegészült Baltikum Bosszúállóira, sem azokra a brüsszeli senkiháziakra, akiknek a háború csupán egy újabb lehetőség egy újabb remek üzletre. Summa summarum a magam részéről se Ukrajna, se Oroszország!
Csakis Magyarország!
() VBT ()
Kiemelt kép: gyorplusz.hu
